„Jól csak a szívével lát az ember. De ami igazán lényeges, az csak a 12 MP-es széles látószögű és teleobjektíves kamerának látható.” /Nem Antoine de Saint-Exupéry/
Öcsém telefonja a minap elromlott. Éppen hívtam, miután megláttam, hogy szitkozódva ütlegeli az amúgy is molekuláira hullott készüléket. Így világossá vált a tény, hogy az ő dörmögő hangja helyett miért hallottam az idegfeszítő sípolást a vonalban. Jó testvér (és egyben teljesen technikai analfabéta) módjára, felajánlottam neki, hogy veszünk egy készüléket, hogy el lehessen érni és nem mellesleg, tudja folytatni megrögzött játékfüggőségét (bocsánat, ő nem játszik, hanem „épít”). Nem beszéltük meg a konkrét árfekvést, úgy gondoltam, kimondatlanul is világosan tudja, mi a helyzet. Szavak nélkül is pontosan kell(ene) látnia, éreznie, érzékelnie, hogy NEM egy méregdrága telefon mellett tesszük le a voksunkat. Én, mint az okostelefonok nem felszentelt papnője ajánlottam neki egy-két készüléket. Mentségemre váljék, kértem segítséget, nem ösztönből cselekedtem.
Szokatlanul nem jött azonnali válasz (most már tudom, ilyen az, amikor valaki nem tud nemet mondani), de mivel engem amúgy sem izgatott annyira a téma, nem foglalkoztam vele. Néhány napos síri csend után felvillant az üzenetet jelző piros egyes. Öcsém jelentkezett a maga szófukar módján: „Ez nem rossz” írta, és bemásolt egy linket. Rákattintottam, én naiv! Rögtön szemen szúrt az a bizonyos márkajel, amitől már Hófehérke óta tudjuk, jobb óvakodni. Határozott válaszom egy konkrét NEM volt, majd erre ő feltette a kérdések kérdését: miért? Hiába tudtam, hogy felesleges egy 15 éves gyereknek érvelni, a vegetatív idegrendszerem önkényuralmat indított a testem felett. Az ujjaim robot módjára pötyögték a választ, amiről tudtam, úgysem érnek célba, de legalább felzaklatnak. (Gondolom, mondani se kell, azóta haragban állunk.)
Felbosszantott ez a rohanó, anyagias világ, amiben azt hiszik a gyerekek (sajnos sok felnőtt is), hogy csak ilyen-olyan drága kütyükkel érnek valamit. Amiben az az elfogadott, ha a diák zsebében egy havi fizetésnél többe kerülő készülék lapul, és amiben ciki „szegényebbnek” lenni a másiknál. Mert itt erről van szó, presztízskérdés a telefon, semmi más.
Persze, hiába prédikálok én az értékrendről, én is voltam tinédzser. Annyira, de annyira akartam Tamagotchit! Könnyes és idegtől tikkelő szemekkel néztem az osztálytársaimat, amint megetették, megfürdették vagy tököm tudja, mit csináltak a kis kedvencükkel. „Te nem akarsz?” – kérdezték többen. Én pedig a lehető legkevesebb színészi affinitással idéztem az Égből pottyant mesék szállóigévé vált mondatát: „Á, dehogy!”
Máig él bennem a kép, ahogy egy Hatvan utcai kirakatra révedek és szippant be a varázslatos, pixeles Tamagotchi világ, amikor anya erősebben megragadja a kezem, és továbbállunk.
Molly-nak hívták volna.
Vass Kata
Hozzászólások