A debreceni Apolló moziban az idén először megrendezett, 2022. november 8-a és 10-e között zajló Finn Filmnapok nyitó alkotása, a Zaida Bergroth rendezte Tove, miközben a beharangozója alapján egy képzőművész, Tove Janssen hányattatott sorsának láttatását ígéri, az ígéretét nemcsak, hogy betartja, hanem ennél jóval többet nyújt. Megdöbbentően többet. A film november 8-ai vetítésén jártunk.
Az ugyanis önmagában szimptomatikus, hogy a történet a II. világháború végén, 1944-ben veszi kezdetét Helsinkiben, s hogy nem egy férfi, hanem egy női alkotó életútjának egy szakaszát vetíti elénk, hiszen ezzel a felütéssel máris dupla problémát sejtet. Azt, hogy a háború után nemcsak a világnak – s benne nemcsak Finnországnak – kellett újjászületnie, hanem a művészeteknek is, például azáltal, hogy akármelyik művészeti ágban teret, nagyobb teret nyerhessenek a női alkotók is.
Ehhez képest a képzőművész, leginkább festeni szerető fiatal nő, Tove igencsak hátrányos helyzetből indul: sikeres szobrász apja árnyékából igen nehéz kitörnie, miközben a családja elvárja tőle, hogy a saját lábára álljon. Anyagi vonatkozásban is, épp ezért a lány mindenféle művészeti ösztöndíjakra pályázik – egyelőre nem sok sikerrel. S amikor mindezen helyzet miatt nekikeseredik, sajátos útját választja a feszültsége levezetésének: kitalálja a kedves, vízilószerű múmin-figurákat, és ez a képregény formájában megrajzolt mesesorozata nemcsak neki, hanem a háború végén az óvóhelyen megbúvó gyermekeknek is jelent némi felüdülést.
Ám tudja, hogy a rajzolással csak a „valódi” művészettől vonja el saját maga energiáját, s a társadalmi viszonyokat ismerve azzal is tökéletesen tisztában van, hogy hogyan lehetne belőle (egzisztenciálisan legalábbis) szabad alkotó: ha férjhez menne, és a férje eltartaná alkotás közben…
Választhatná tehát ezt az utat is, de a vadóc, lázadó külsejű Tovéról – az őt alakító Alma Pöysti játékának hála – első perctől kezdve érezzük: nem az egyszerű megoldások híve… Így nem véletlen, hogy egy már nős politikusnak lesz a szeretője – ami megint nem garancia az anyagi biztonságra. Csak érzelmileg tud garancia lenni – hiszen a tutyimutyi, önmagát találóan „komédiába illő paradoxonként” aposztrofáló Atos (Shanti Roney) láthatóan nem sokat jelent Tovénak, úgymond, nem kavar benne nagy érzelmi hullámokat. Az érzelmi biztonságot egy másik személy fogja kihúzni Tove lába alól. Mégpedig az a szintén művész Vivica Bandler színházi rendező, akivel leszbikus viszonyba bonyolódva Tove még inkább szembe megy az apja, na meg a kora elvárásaival…
S Tove mindennel szembemenő lépesei, merész döntései innentől egy valamit sugallnak felénk: a lány teljes kiszolgáltatottságát. Anyagi, érzelmi, művészi, egzisztenciális értelemben egyaránt. Amelyek közül a leginkább fajsúlyos kétségkívül az érzelmi. Bergroth filmje attól (is) csodálatos, hogy rávilágít: a mindent felemésztő szerelem nem feltétlenül egy nő és egy férfi kapcsolata: legalább annyira égető tud lenni, ha egy azonos nemű nem viszonozza kellően az érzelmeinket. Pláne úgy, ha bizonyos projektekben együtt kell működnie a két félnek. Hiszen Vivica készülő darabjában Tove díszlettervezői munkája – miközben csodálatos színház a filmben-jelenetek tárulnak elénk – csak még tovább növeli a feszültséget a két nőalak között. Tove vágyait, na meg Vivica látszólagos hidegségét…
S ezen a ponton érdemes figyelni a Vivicát játszó Krista Kosonen játékára. A színművész ugyanis a művészi szabadságot képviselő, Helsinkiből ezért sokszor a szabad szerelem és művészet városának tételezett Párizsba vágyó és látogató Vivicát úgy formálja meg, hogy egy személyben képes sűríteni a mindenkit elcsábító és faképnél hagyó femme fatalét, valamint az érzékeny, sebezhető művészt, aki számára a többiek érzelmi kiszipolyozása valószínűleg csak védekező mechanizmus. Védekezés a komoly, mert mély sebeket okozni képes érzelmekkel szemben…
Azaz, védekezés annak az elért művészi identitásnak a megőrzése érdekében, amelyet Vivica egyértelműen megtalált, s amit Tove folyamatosan csak keres. Épp ezért mi, nézők egyszer sem állunk át Vivica oldalára, végig Tovéval vagyunk: neki szurkolunk, hogy valahogy révbe érjen az élete legalább egy szegmense…
A révbe érés azonban ennyi kiszolgáltatottság mellett persze csupán illúzió: félmegoldás, kompromisszum, sőt – s talán ez a legtragikusabb -, a még meg sem talált művészi identitás idő előtti feladása. Lásd – s mindössze ennyit spoilerezek, ígérem – akkor, amikor Tovét mégiscsak meggyőzik, hogy a Múmin-sorozatát „bocsássa áruba”, az a paradox helyzet áll elő, hogy miközben a képregényeivel ettől kezdve tényleg rendszeres bevételhez jut, a világ is leginkább e sorozata alapján ismeri meg a nevét. Nem a festményei, pláne nem a regényei, a színdarabjai kapcsán.
Tove fájdalmas útkeresése egy gyönyörűen fényképezett, korhű filmben tárul elénk. Egy, a művészi kiszolgáltatottság érzékeltetésével elsősorban empátiára tanító, csodálatos alkotásban. Ajánlom mindenki szíves figyelmébe.
Gyürky Katalin
Hozzászólások