Világló részletek című új könyvében Nádas Péter saját és családja élete nyomán egy történelmi korszakról, a közelmúltunkról írt. A kétkötetes, több mint 1200 oldalas memoár szerdán jelent meg a Jelenkor Kiadó gondozásában.
"Az egyik munka szüli a másikat. Miközben írtam a Párhuzamos történeteket, nagyon sok kötelező, tehát a munkához tartozó olvasmányom volt. Ez az információs anyag és a családom élete, az én személyes életem érintkezett egymással" – idézte fel a hosszú előkészítő munka után tíz évig tartó memoárírás kezdeteit az MTI-nek adott interjúban a szerző, aki művében a főváros ostroma és az 1956-os forradalom közötti időszakot rekonstruálja saját és családtagjai emlékei, valamint történelmi dokumentumok alapján.
"Az elbeszélő nem tud nem elbeszélni, az elbeszélő megpróbál úrrá lenni a saját fantáziáján, tehát nem a fantáziájának, hanem a tényeknek, a dokumentumoknak teret adni. Ennyiben ez az egész eddigi gyakorlatommal szemben egy ellenáram" – fűzte hozzá, kiemelve a könyv alcímét: Emléklapok egy elbeszélő életéből.
Úgy vélte: az egyént születése pillanatától köti a történelem, a társadalom és a családja realitása, származástörténete, amelyben – hasonlóan Az élet sója című, tavaly megjelent könyvében ábrázolt városka fejlődéséhez – összecsúsznak a társadalmi rétegek, vallások és nemzetiségi csoportok.
"Nagyon is van determináció, de szerintem sokkal több minden hat a determináció ellen" – fogalmazott Nádas Péter, aki szerint az egyik nagy kitörési pont a kamaszkor, amikor a gyermek ellenőrzi, hogy a szülei által beléplántált fogalomrendszer igaz-e.
"A gyermek ilyenkor a szülei szemébe vágja, hogy hazudnak, és tényleg sok mindenben hazudnak, és sok mindent kénytelenek elhallgatni. (…) Mindebből aztán hatalmas háborúskodások kezdődnek, apák a fiúk ellen és anyák a lányok ellen, amelyek csak akkor érnek véget, amikor mindkét fél megtörik és megbocsátóvá válik, vagy végleg szakít" – mondta a szerző, aki előre elhatározta, hogy emlékirata a kamaszkorral fog végződni.
"A saját életemmel vagy a családom életével azt csinálok, amit akarok. A családtagjaim többsége halott. De az olyan ismerőseim, szerelmeim, barátaim életével, akik a felnőtt életemhez tartoznak, nem tehetem ugyanezt. Az ő jogaikhoz kellene tartanom magamat, el kellene kezdeni torzítani és hazudni. Enyhíteni, barátságosabbá tenni, de ennek nem látom értelmét"- hangsúlyozta.
Saját életéről szólva elmondta: kamaszként nem a szülei életében fontos szerepet játszó kommunizmus eszmerendszerével szakított, hiszen egy olyan diktatórikus rendszerben éltek, amelynek "a kommunizmushoz semmi köze nem volt". Mint fogalmazott, a kommunisták a pályafutásukat már az ötvenes években befejezték, átadták a helyüket a moszkovitáknak, akik gyakorlatilag a Szovjetunió nagyhatalmi érdekeit hajtották végre.
"Az autoriter vagy diktatórikus hatalom mindenemet bántotta. És ezt nem fogadtam el. Egyébként a szüleim sem fogadták el, mégis csinálták. Ők sem fogadták el ezt a moszkvai kényszert, a moszkvai minta másolását, de nem mondták azt, hogy nem. Hanem belepusztultak a maguk módján. Az egyikük meghalt korán, a másikuk öngyilkos lett. Ők valóságosan kommunisták voltak, de az ő eszményrendszerük egészen más jellegű volt, mint ami ellen 56-ban felkelt Budapest lakossága" – mutatott rá.
Munkamódszeréről szólva elmondta, hogy az emlékek egy része, a hozzájuk tapadó érzelmi, szellemi benyomások, az emlékezet általi torzítások szándékosan nem lehívhatóak, de a véletlen feltárhatja őket. Alapélménye 1993-as infarktusa, amikor három és fél percet töltött a klinikai halál állapotában, mielőtt az orvosok újraélesztették. Ebben az állapotban bizonyos értelemben feltárul a test előtt a tudat szerkezete, láthatóvá válik, hogy a tudat milyen formában őrzi meg az emlékeket – fogalmazott.
"Ha valaki 10 éven át az emlékeivel foglalkozik, kiismeri a tudat járatait. Másrészt íróként egész életemben ez volt a dolgom, tehát igazán volt időm tapasztalatot szerezni ebben. Utolsó sorban említem, de végigcsináltam a Freud szerint tiltott önanalízist, tehát körülbelül tudom, minek mi az értéke, mit hol kell keresni, mi fedi el az álom vagy emlékezés tárgyát" – mesélte. Hozzáfűzte: az elmét "szükséges lyukrendszer" védi, hiszen ha az egyén mindig mindenre emlékezne, belehalna. Ugyanolyan ez, mint a hazugság, ha valaki hazugság nélkül él, nem életképes. Hazudni bizonyos helyzetekben kötelesség – tette hozzá.
Nádas Péter elmondta, hogy a Párhuzamos történetek című "szövegmonstruma" óta kitért a fikció elől. A 2005-ben megjelent, mintegy 1600 oldalas regény azzal a tanulsággal szolgált a saját életanyagának megírására nézve, hogy a nyitott szerkezet sokkal járhatóbb út számára, mint a zárt szerkezetű fikció, amelynek van eleje és vége.
A kérdésre, hogy vannak-e olyan témák, amelyeket került a memoárban, a szerző úgy felelt: léteznek olyan emlékek, amelyek annyira fájdalmasak, hogy nem tudja elmondani.
"Egy írásnak mindig van saját ökonómiája, ami meghatározza, mi az a pont, amíg még érthető az ember, és mi az, amikor már nem, amikor már zavaros lesz a kép. Nem baj, ha egy emberről alkotott képnek homályos pontjai vannak, hiszen az ember örök titok, fény és idegenség. (…) Egy műalkotásban is megvannak ezek a határok, hogy az intimitásban hol kell megállni. A határok egy irodalmi műnél tágasabbak, mint a magánéletben. De a saját élet más, ott az intimitás túlzó mértéke megbotránkoztató a többiek számára. Ha nincs esztétikai értéke, nem felfogható, tanulsága sincs" – fogalmazott.
Nádas Péter elmondta, hogy a könyv borítóján Izland legrégebbi acélhajója, a Gardar BA 64 látható Literáti-Nagy Ferenc felvételén: "Ez egy megfeneklés. Egy megfeneklett élet, egy megfeneklett halászhajó."
(MTI)
Hozzászólások