Először is, szögezzük le, a bohócoktól való félelem valódi jelenség. Coulrofóbiának hívják, és aminek már ilyen tudományos neve is van, nem szabad félvállról venni. Ott van például Ronald McDonald, aki barátságosnak kicsit sem mondható küllemével és ijesztő mosolyával kergeti az embereket elhízásba őrületbe. Azonban még nála is van egy sokkal, de sokkal félelmetesebb figura, még pedig a Stephen King által megteremtett gyerekevő gyilkos: Pennywise.
A napokban mutatták be az 1990-es film remake-jét, a regényadaptációból megszületett igazi horror csemegét, az Azt. Mivel csupa jó kritikákat kapott a film, kíváncsiságommal és félni akarásommal egyetemben a mozi felé vettem az irányt. Mert valljuk be, milyen egy valamire való horror? Hát a besza’ behu’ kategória. És habár nem tudom, mennyire rendellenes, hogy az ember félni megy be egy filmvetítésre, én megtettem. A félelem valós volt, eleinte ugyanis attól rettegtem, nehogy valami magasabb emberpalánta üljön le elém, ugyanis alapos műgonddal választottam ki a helyet, a moziélmény minél magasabb minőségének megélése érdekében. Utána azonban jött a rettegés következő szintje.
Az Azban is (ezt nagyon zavaros így írni, de hát ez van), mint minden horrorban, jönnek azok a klisék, amik az észszerűségnek teljesen ellent mondanak. Először is, miért megy ki egy kisfiú egyedül a szakadó esőben, és kezd el játszani, és miért nem veszi észre az édesanyja, aki egyébként egy totál letargikus zongoradarabot ad elő épp? Ja, meg előtte miért küldik le a pincébe, és a pincében miért nincs sose villany? És miért nem fut el fejvesztve egy csatornából leskelődő vérszomjas bohóc elől? Továbbá: miért megy mindenki a félelem irányába? Mert ha például előttem megnyílna egy ajtó maga mögött a végtelen univerzum teljes sötétségével, nem gondolnám, hogy igyekeznék befelé. Na, de akkor ugye nem is kapnánk igazi lélekrengető reszketést.
A film cselekményében sorra tűnnek el a gyerekek, egy csapat fiatal pedig úgy dönt, hogy a vesztébe rohan kideríti, mi lehet a háttérben, rájuk összpontosul a film, nagy szerencsénkre. Az Az érdeme ugyanis egyértelműen a gyerekszereplők gárdájában leledzik, hiszen lenyűgöző színészi játékot mutat mindenki. Aki gonosz, nagyon gonosz, aki fél, tényleg fél, aki pedig az ügyeletes Móka Miki, tényleg vicces. A folyamatosan mindent elpoénkodó Richie például megment minket attól, hogy szívrohamot kapjunk, azonban pont ezért nem is igazán horror a horror. Richie karakterét egyébként Finn Wolfhard személyéhez köthetjük, aki nem mellesleg már a Stranger Things-ben is zseniálisat alakított. A film horror jellegét oldják a zenés jelenetek is, például van egy szürreális rész, amikor vidám zenei aláfestésre mosnak fel több száz liter vért a fiatalok egy fürdőszobában (de nem szpojlerezek). Mert vér az van, félelem is van, de persze kiszámíthatóság is.
Pennywise karaktere egyébként tényleg félelmetes, a harapása pedig túlmutat a világ legveszélyesebb ragadozójának erején. A fogsora olyan, mint a Matrjoska baba, mindig felbukkan egy újabb és újabb részlete. A gyilkos bohócot megformáló Bill Skarsgård tényleg ijesztő, de azért hozzáteszem, összerezzenéseimet nem feltétlenül maga a karakter, hanem valaminek a hirtelen és hangos megjelenése idézte elő. (Mint a macskák rémülete, amikor a pirítóból felugrik egy kenyérszelet.) Mindenesetre a gyerekek bátran szembeszállnak a gyilkos bohóccal, és próbálják megfékezni annak vad ámokfutását.
A félelmek vizuális megjelenítése semmiképp sem #noeffect, párhuzamosan mellette pedig láthatjuk a való világ gonoszságait is: egy apát, aki molesztálja a lányát; vagy a helyi menőket, akik verbálisan és fizikailag is zaklatják a lúzereket; vagy az édesanyát, aki folyamatosan lelki hadviseléssel lép fel fia ellen. Mindezt a ’80-as évek Amerikájának bájos hangulatában.
Egy szó, mint száz, érdemes megnézni az Azt: 2in1, hátborzongató és szórakoztató egyszerre.
Csak úgy, mint az a személy, aki végül előttem foglalt helyet: minden egyes gyilkosság után hangosan felnevetett…
Vass Kata
Hozzászólások