A debreceni Apolló moziban 2021. november 15-e és 18-a között zajló Frankofón Filmnapok repertoárja november 17-én egy vígjátékkal is kedveskedett a nézőknek. A Caroline Vignal rendezte Jó a szamár is azonban – a francia vígjátékok hagyományaihoz híven – humoros mivolta ellenére rengeteg szimbolikus, ezáltal komoly és mély tartalommal is szolgált. A film vetítésén jártunk.
Caroline Vignal filmje látszólag egy „lerágott csontra” épül: egy magányos nő, az általános iskolai tanár, Antoinette (Laure Calamy) életének egy szeletét tárja elénk, akinek magányát „természetesen” az okozza, hogy egy nős férfiba, Vladimirba (Benjamin Lavernhe) szerelmes. A férfi kislánya, Alice ráadásul Antoinette osztályába jár. Azaz, a hölgyet ismeri a feleség, Eléonore (Olivia Côte) is, persze Antoinette és Vladimir azt reméli, hogy csak amiatt, mert a kislánya osztályfőnöke…
A film abból a szempontból tipikusnak volna mondható, ahogyan Antoinette ezt a helyzetet kezeli: ki akarja sajátítani magának a férfit, ha tehetné, minden percét vele töltené, szó szerint társfüggőségben szenved. Láthatóan Vladimir is odáig van a nőért, aki épp ezért esik teljesen kétségbe, amikor szerelme közli: nyaralni indul, de nem Antoinette-tel, hanem a családjával. S az úticéljukat is elárulja, nem sejtvén, hogy ezzel milyen lavinát indít el a kapcsolatukban, s Antoinette-t micsoda váratlan, szokatlan és egy életre szóló tapasztalatokkal szolgáló helyzetbe hozza.
Antoinette ugyanis elhatározza: követi a férfit és a családját arra a hegyi túrára, amelyet gyalog is és egy szamár segítségével is meg lehet tenni. Antoinette ugyan hamarabb ér a közös szálláshelyre, ahonnan napi szinten indulnak a túrák, de biztos benne, hogy előbb-utóbb Vladimirék is megérkeznek az egyébként festői szépségű, a néző szemét gyönyörködtető vadregényes tájra.
Vladimirt várva azonban Antoinette nem tétlenkedik: ő már az első napon útnak indul, s kér maga mellé egy szamárt is. És ezen a ponton felejthetjük el Caroline Vignal alkotásával kapcsolatban az összes olyan klisét, amely egy szerelmi háromszög ábrázolására épül. Mert mindamellett, hogy Antoinette keményen megküzd a csökönyös szamárral – állandó kacagásra késztetve ezzel a nézőt –, a komoly névre keresztelt szamár, Patrick kezd minél inkább szimbolikus szerepet játszani a történetben. A „ha ló nincs, szamár is jó” helyett itt kezdjük azt érezni, hogy ha Vladimir nincs, jó a szamár, azaz Patrick is, ugyanis a kezdeti nehézségeik után Antoinette és a neki segítséget nyújtó állat nagyon is összebarátkozik. Sőt, egy ponton túl azt érezzük, mintha a szamár féltékeny lenne minden férfira, aki megkörnyékezi az egyébként nagyon csinos Antoinette-t, beleértve az idő közben a családjával megérkező Vladimirt is…
A bonyodalmak persze a család és az imádott férfi érkeztével csak fokozódnak, de ekkor mintha már nem ez lenne a film fókuszában. Hanem Antoinette-nek a társfüggőségéből való, az út során való megszabadulási folyamata, ezzel együtt a nőiessége felszabadulásának a folyamata, s továbbra is a Patrickal való egyre bensőségesebb viszonya…
„Nem az úticél számít, hanem az út” – mondja valaki a szálláshelyen Antoinette-nek, s látva a nő (fejlődés)történetét, ezt is lehet szimbolikusan érteni. Mert tényleg az az átvitt értelemben vett út válik itt lényegessé, amelynek során Antoinette szembesül önmaga eddig nem ismert oldalaival, bátorságával, kitartásával, és a felesleges dolgok elengedésének képességével… Hogy azután a családos Vladimir helyébe valaki olyan léphessen, akinek tényleg ez a csinos tanárnő a legfontosabb és az első.
A film szépsége a fentiekben leírtak mellett annak az életérzésnek a közvetítéséből is fakad, amit a francia filmektől szintén megszokhattunk, de itt talán még fajsúlyosabban van jelen. Ezt az életérzést leginkább úgy tudnám összefoglalni, hogy a komfortzónából való, gondolkodás nélküli kilépés képessége. Amit a film szereplői – valahol minden egyes szereplő, csak más-más vonatkozásban – könnyedén, lazán, vidáman tesz meg. És önmagával szemben őszintén teszi. Talán ez az a legfontosabb „puttony”, amit magunkkal vihetünk, ha megnézzük ezt a csodálatos, humoros, mégis mélyen elgondolkodtató francia vígjátékot.
Gyürky Katalin
Hozzászólások