Felhívtam, bemutatkoztam, eljött, mondott egy korrekt árat, megoldottuk a problémámat. Segített.
Már az első alkalommal éreztem, hogy valami miatt kedvel az öreg. Máig nem értem a szimpátia okát, sanszos, hogy megérezte annak kölcsönösségét: én is bírtam Pistabát. Rendes, becsületes, dolgos, tipikus magyar „munkásember” benyomását keltette bennem. Olyanét, akinek kezét nem a pénz számolása kezdte ki, hanem a kőkemény és – történetei alapján – sokszor embertelenül megkövetelt fizikai munka. Soha életemben nem láttam még olyan tiszta és rendezett műhelyt, mint az ő cigiszagú pincéjében.
Egy következő alkalommal azt kértem tőle, hogy tegyük széppé, biztonságossá a teraszunk korlátját. Régi, talált zártszelvényekből dolgoztunk, s göndören kacagott meló közben: „Balázskám, ebbe van anyag, ez kemény, mint az orosz tél! Amikor ezt csinálták, Kádár még igencsak Brezsnyev száját csókolgatta…”
Egy következő alkalommal régi Simsonjával jött, egy szuper kis előtetőt varázsolt nekem oda, ahová megbeszéltük.
Egy irtózatosan fagyos februári hétvégén a kiskapunk sarka csúnyán leszakadt. Felhívtam vasárnap(!) 11 körül az öreget, s azt kérdeztem: "Pistabá, most mi legyen, mikor oldjuk meg ezt?”
Azt mondta, induljak érte azonnal, csomagolja a szerszámait meg a hegesztőt. Vasárnap délre értem oda hozzá, kora estig küzdöttünk a fagyban, de megoldotta, szinte ingyen.
Ma ismételten segítséget akartam kérni tőle. Hívtam az este, semmi. Hívtam délelőtt, s egy női hang vette fel, s kérdezte meg, hogy ki is vagyok, miért keresem Pistabát. Amikor elmondtam, a hölgy elcsukló hangon közölte, hogy az én Pistabám már biztosan nem fog tudni nekem segíteni, ugyanis két hónapja meghalt, még a rég várt első nyugdíját sem tudta már felvenni.
Ez volt eddigi életem egyik legrosszabb telefonbeszélgetése. Döbbenet. Nem a meló miatt, azt megcsinálja majd más. De nem olyan göndör kacajjal, mint Pistabá.
SKB
Hozzászólások