Ez a háborús történelmi dráma már önmagában azért is unikális alkotás, mert az amerikai rendező az I. világháborúnak azon szakaszát láttatja benne, amikor a saját népe és országa még nem vett részt a harcokban, ám épp aznap üzent hadat a központi hatalmaknak. Itt tehát az angolok 1917. április 6-ára tervezett, németek elleni, egyébként Franciaország területén véghezviendő támadásáról van szó, amely támadásnak a német visszavonulásba burkolt „csapdajellegét”, s így az angol II. hadosztály 1600 főnyi seregének nyilvánvaló vesztét érezve két őrvezetőt, Schofieldet (George McKay) és Blake-t (Dean-Charles Chapman) a hadvezetés a „nyolcasoktól” útnak indít, hogy egy levélben megfogalmazott paranccsal a kezükben állíttassák le a támadást.
A film ennek az ellenséges közegen keresztülhaladó, gyalog megteendő jó néhány kilométernyi útnak a története, ahol már az úttal, az úton levéssel, s vele az ember személyiségének fejlődésével, az önismerete elmélyülésével az egyik legősibb toposzt használja a rendező ahhoz, hogy elénk tárja ennek a két őrvezetőnek a személyes, háborús pokoljárását. Hiszen az út toposzához itt a körülmények miatt azonnal a pokol, s annak a szintén Oscar-díjas operatőr, Roger Deakins által hihetetlen hatással fényképezett bugyrai társulnak, amelyeket a katonák nemcsak végigjárnak, hanem amelyeket – további mitológiai elemeket felhasználva ezek láttatásához – az ő személyiségük, a hitük, a jóságuk ellensúlyoz.
Ez a két katona ugyanis a pokol bugyrain való átkelése közben is ragaszkodik a maga édenkertjéhez, ha úgy tetszik, mennyország-koncepciójához, amikor az apokaliptikus tájban képes meglátni és értékelni a cseresznyefák fehér virágait, amikor a legocsmányabb körülmények között is képes bajtársként, ha kell, életet mentő bajtársként viselkedni a másikkal, amikor a családja iránti szeretetéről beszél, s amikor naivan egy, egyébként Blake őrvezető vesztét okozó német pilótáról is a jót feltételezi.
A két őrvezető a pokol ellenére végsőkig megőrzött humánuma tehát szintén olyan összetevő, ami miatt érdemes megnézni Mendes alkotását, s ami szó szerint szíven üti az embert a film több pontján is. Azért, mert mindeközben, s ezzel szemben látjuk a németek agresszív, külső parancsra, gépként teljesítő attitűdjét, ami véleményem szerint nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy a végén mindkét világháborút elveszítették…
S ha már annyit elárultam, hogy a kettő közül az egyik őrvezető, Blake nem éli túl a küldetést, azt megígérem, hogy abba nem avatom be Önöket előzetesen, hogy a másiknak, Schofieldnek sikerül-e végrehajtania a parancsot. Azt viszont mindenképp jelezném, hogy a fent említett rengeteg pozitívum mellett a filmen nagyon látszik, hogy az amerikaiak, nem pedig az angolok készítették. A hollywoodi túlzásoktól ugyanis nem mentes az alkotás. Schofield őrvezetőnek a mitologikus sziklákkal és hegyekkel, a Léthé folyóját megidéző közeggel való megbirkózása, azaz az úton levése minden egyes szegmense az amerikai filmek kapcsán szinte elengedhetetlen hősképzéshez járul hozzá, amely úton levés éppen ezért nem mentes a hatásvadász elemektől sem. S nem mentes a furcsa, semmiképp se odaillő, de a minél nagyobb hatás kiváltása érdekében „szükséges” romantikus szál jelenlététől sem.
Mindezen túlkapásai ellenére a film mégis tanít: megtanít arra, hogy a legembertelenebb körülmények között is meg lehet maradni embernek, szó szerint nagybetűs EMBER-nek. Annak az embernek, aki, ha valamit magára vállal, azt önzetlenül, saját magát, a saját egóját maximálisan háttérbe szorítva igyekszik teljesíteni. A külső pokol megléte ellenére, s a belső mennyország jelenléte mellett.
A filmet a debreceni Apolló mozi vetíti. Javaslom, ne hagyják ki.
Gyürky Katalin
Hozzászólások