2019 októberének utolsó hetében a mozit kedvelők különleges programsorozat részesei lehettek. Négy magyarországi nagyváros, Budapest, Szeged, Pécs és Debrecen art mozijaiban a Koreai Köztársaság és Magyarország diplomáciai kapcsolatfelvételének harmincadik, valamint a koreai film létezésének századik évfordulóját ünnepelve a 12. alkalommal megrendezett Koreai Filmfesztivál keretében a közelmúlt legizgalmasabb filmes alkotásait lehetett megtekinteni. Debrecen művész mozijában, az Apollóban két napon át, október 26-án és 27-én vetített alkotások közül a Viszlát, szinglilét! című filmen jártunk.
Bevallom, kicsit félve, de annál nagyobb kíváncsisággal ültem be a Kim Tae-gon rendezte filmre, hisz nem tudtam, hogy vajon ez a mi, európai vizuális kultúránktól teljesen eltérő alkotás vajon milyen érzéseket vált ki belőlem? Idegenkedni fogok az ottani filmszínészek játékstílustól, a ránk nem jellemző operatőri munkától, a másfajta rendezői látásmódtól, vagy épp ellenkezőleg, ez a másság fog magával ragadni? Nos, ami első látásra feltűnő volt, és sokáig meg is maradt mint különbség, az a nagyon másfajta színek használata. Ám a jóval élénkebb, egy európai néző számára már-már túl harsány árnyalatokhoz is hamar hozzászoktam, mégpedig azért, mert egyre jobban belemélyedve a történetbe, rájöttem, hogy az alkotás már-már giccses színei a főszereplő felszínes lelkületének tükreként is szolgálnak.
Adott ugyanis egy negyvenes évei elején járó, mind a szakmájában, mind pedig a magánéletében elég sikertelen színésznő, Ko Dzsuhjon (Kim Hye-Soo), aki a már korántsem fiatal korát nála jóval fiatalabb férfiak (vagy inkább fiúk) társaságával próbálja palástolni. Az épp aktuális, nála tizenkét évvel fiatalabb, egyébként szintén színművész partnere azonban megcsalja, épp akkor, amikor a nőgyógyásza is közli vele: közel a klimax, gyerekvállalásra tehát már szinte semmi esélye sincs… Nos, a történet eddig egészen európainak mondható: a korával megbarátkozni nem tudó, s a megfeneklett karrierje helyrehozására is képtelen középkorú, szingli és gyermektelen nő esete, aki egyre jobban fél attól, hogy öreg korára teljesen egyedül marad.
Ráadásul a bulvársajtó is ugyanúgy „csámcsog” a kiégett színésznő minden egyes lépésén, mint nálunk, hazai tájon… Hogy mégis miben más ez a film ahhoz képest, mintha Európában forgott volna? Attól, ahogyan a másik főszereplő, a középiskolásként véletlenül teherbe eső, de a gyermekét a fiatal kora és a pénztelensége miatt vállalni nem tudó kamasz, Kim Dandzsi (Kim Hyun-soo) meg tudja változtatni ezt a felelőtlen, elkényeztetett, tehetségtelen nőt, akinek a sekélyes lelki világához és ízlésficamához a film fent említett rikító színei tényleg tökéletesen passzolnak… A lánnyal való véletlen találkozás a színésznő számára először megváltásnak tűnik: kiterveli, hogy maga mellé veszi a terhes lányt, az otthonában elzárva tartja addig, amíg az meg nem szül, magának pedig hasat ragasztva a médiában saját magát adja ki terhesnek, s ezzel az álterhességével, az „egyedülálló nőként vállalom a gyereket” – mártíromsággal mindenféle új és addig nem is álmodott szakmai lehetőséghez is jut… Majd pedig, a Dandzsival kötött szerződés értelmében a már megszületett baba az ő tulajdonát fogja képezni…
Igen ám, de ez a nő annyira önző és öntörvényű, hogy arra is képtelen, hogy ebben az egyébként illegális „projektben” képes legyen saját magán kívül a terhes lányra is figyelni egy kicsit. Márpedig Dandzsinak erre egyre inkább szüksége lenne… Ennek hiányában ebben a tőlünk távoli kultúrában – s ezt tanulhatjuk nagyon meg ebből a filmből – minden borul. Minden, ami a szerződésükben benne foglaltatik, s az is, ami nem. S nagy megkönnyebbülést jelent számunkra, s egyben megint üdvözítendő különbséget is, hogy mivel Kim-Tae-gon filmjében a felnőtt nő viselkedik az abban a miliőben elképzelhetetlen és elviselhetetlen módon, ő, és szerencsére nem a kislány jár pórul. Nem is akármennyire… De hogy mi a film végkifejlete, hogy hogyan lesz a színésznőből – tetteit megbánva – mégiscsak valamennyire felelősségteljes ember, s valamilyen formában anya, azt nem árulom el. Ha van rá lehetőségük, nézzék meg a kortárs koreai filmművészetnek ezt az egyik, joggal gyöngyszemként emlegetett alkotását. Olyan emberi viszonyokra „bukkanhatunk rá” a film nézése közben, amit nekünk is el kéne lesnünk. Nagyon is. S ha európai „aggyal” teljes mértékben nem is foghatjuk fel, hogy így is helyre lehet hozni az emberi kapcsolatokat, a szívünkkel azért élhetjük át mégis, mert a nő és a lány kapcsolatának normalizálódását egyszer csak a harsány, rikító színek megszűnte is jelzi… S ebből a színeváltozásból is érezhetjük: így, csak így érdemes metamorfózison keresztülmenni. Túl a negyvenen is…
Gyürky Katalin
Hozzászólások