Kevés megosztóbb téma van manapság megosztott hazánkban, mint a futball, imádják vagy leszólják, mint minden szenvedélyt. Lehetne lamentálni arról, hogy honnan veszik el a pénzt, amit a focira fordítanak, de talán abban megegyezhetünk: minden más is élvezhetne előnyt, a labdarúgás nem vesz el sehonnan, mindenkori kormányok kipofozhatták volna az oktatást, az egészségügyet, bármit. Hagyjuk a demagógiát Góg és Magóg fiaira!
Mint minden, ebben a rohanó, tán rothadó világban, e gyönyörű sportág is egészen más ma már, mint volt évtizedekkel ezelőtt, vagy egy évszázada.
Azzal is vitába szállnék, hogy nem a múltból kell élni, hiszen ha a magyar futball almáriumában olyan élménybefőttek várakoznak elfogyasztásra, mint amilyenek várakoznak, legalább nekünk, a sportágért rajongóknak kötelező tisztában lennünk vele, mit „tettek el” eleink.
Azzal, hogy 1938-ban, a labdarúgás harmadik világbajnokságán máris döntőt játszottunk az olaszokkal Párizsban.
Azzal, hogy a második világháború micsoda generációt vert szét, Zsengellér, Titkos, dr. Sárosi, Szabó Tóni…
Azzal, hogy a világégés után pillanatok alatt összeállt az Aranycsapat, hol van most az a vb-ezüst, amely miatt Puskásékat majdnem lincshangulat fogadta itthon Bernből hazafelé jövet.
Azzal, hogy Albert Flóriék a Goodison Parkban kifektették a brazilokat, Farkas Jancsi gólját nem lehet elégszer megnézni, Bene Ferenc sem piskóta cselsorozat után szerezte meg a vezetést (lásd a legnépszerűbb videómegosztó portálon).
Azzal, hogy az Újpesti Dózsa BEK-elődöntőben hozta el Budapestre a Beckenbauer által fémjelzett Bayern Münchent.
Azzal, hogy láthattuk az áldott tehetségű Törőcsik Andrást, ahogyan a kölni Steinert úgy beforgatta, hogy szerintem még az unokája is felsír éjszakánként ettől az élménytől.
Azzal, hogy Détári Lajos Cardiffban a derék Neville Southall kapussal szinte megetette a gyepet, mielőtt beverte a magyar válogatott harmadik gólját.
Ebben a nemzetben, ebben sportágban van még kraft, csak figyeljetek!
Hozzászólások