Néha nem árt már a cím után rögvest meghatározni egy írás műfaját, hogy annak szellemében olvassa az, akit érdekel. Persze, minden tudósításban, hiába ragaszkodik a rideg tényekhez, egy picit ott van a szerző nézőpontja, kell is, különben jöhet (jön?) a mesterséges intelligencia az újságírásban is.
Szerdán 31 év után – annyira nem számítom ide a 2006-os, késéssel botrányossá tett „Axl Rózsi és népi zenekara” felállás koncertjét – újra megtekinthettük, meghallgathattuk a Guns N’ Roses klasszikus dalait. Az alapítók közül hárman tagjai jelenleg a csapatnak: Axl, az épp ma 58 éves Slash és Duff McKagan. Ugyanazon a helyszínen, mint 1992-ben, de mégsem ugyanazon, mert az akkori Népstadion már egy impozáns Puskás Aréna lett. Lám, egy létesítményt újjá lehet építeni, ez az emberek esetében nem olyan könnyen működik. A három hős és társaik – Dizzy Reed, Melissa Reese billentyűsök, Richard Fortus gitáros és Frank Ferrer dobos – egyáltalán nem lepukkanva érkeztek a „deszkákra”, erről meg lehetne kérdezni azt a mintegy ötvenezer embert, akik ott tomboltak az arénában.
Számomra már a buli előtt egyértelmű volt, hogy megosztott lesz a visszhangja a produkciónak, mert nem lehet azt várni 60 körüli emberektől, hogy olyanok legyenek, mint huszonévesen, és Axl Rose hangja, énekstílusából fakadóan, nem lehet ugyanolyan flott, ameilyen volt, amikor meghódította a világot. Én nem paráztam a teljesítményétől, öt éve Lengyelországban szinte hibátlan volt, és gondoltam, ha olyan nem is lesz, vállalhatatlannak nem fogjuk érezni.
Tény, Axl olykor küzdött az elemekkel, néha a keverés is megszívatta, mert alig hallatszott, és persze Melissa és Duff is sokat besegített neki. De! Egyrészt, többnyire bőven jól tolta ki magából a dallamokat, másrészt aki valaha is próbálkozott már kicsiben is egymás után több napon, héten át végigénekelni koncertek sorozatát, az tudja, hogy még a lelkiállapot is befolyásolja a teljesítményt, nemhogy a fáradtság, vagy a kor. És azok a torokból jövő magasak még számára is utánozhatatlanok, ez is tény.
Nem tisztem megvédeni a zenekart, nincs is rá szükségük, bizonyítja ezt a turné hatalmas sikere. Én alázatos, a zenélést élvező muzsikusokat láttam a színpadon, akik több mint három órán át – nyugi, olykor nekem is vontatott volt, és elbírtam volna kevesebb újabb dalt – fürödtek a rock and rollban.
Hallottam egy Nightrain-t, egy Pretty Tied Up-ot, egy This I Love-ot, egy Don’t Cry-t, egy Paradise City-t, egy Welcome To The Jungle-t, egy It’ s So Easy-t, hadd ne soroljam, és nem a sok ezer tribute banda egyikétől, hanem Tőlük. Borzalmas, nem?
Néztem őket, és sok embertársammal ellentétben kibírtam étel, ital, pisi nélkül, mert nem akartam egy pillanatot sem elengedni az utolsó mohikánok egyikének, a stadionrockot néhány kiveszőben lévő kollégáikkal egyetemben még életben tartó banda előadásából.
A vélemény szabad, ha valakinek nem tetszett, unta, lelke rajta, tiszteletben tartom. Nekem meg 2023. júlus 19. jó lesz egy talán „odaátra” is átvihető élménynek.
A GNR hivatalos, rövid kis budapesti videója itt látható:
Fotók: GNR
Hozzászólások