Bevallom őszintén, hogy az előzetesei alapján jóval többet vártam a Tranzit című, Christian Petzold rendezte német-francia drámától. Az 1944-es, valamiért szinte a teljes európai kultúrkörben észrevétlenül maradt, pedig izgalmas Anna Serghers-regény adaptációja azért is keltette fel az érdeklődésemet, mert a szépirodalmi mű igen figyelemre méltó kérdést feszeget: bele lehet-e bújni egy másik ember bőrébe, el lehet-e bújni mögé, s ha igen, meddig? Főleg, ha a II. világháború idején járunk.
A Serghers-művet egyébként hitelesen adaptáló filmben így azzal a Georggal (Franz Rogowski) találkozunk, aki a náci megszállás idején minden követ megmozgat, hogy elhagyhassa a megszállt Franciaországot, és tranzitvízumot szerezve Mexikóba juthasson. Ám, mielőtt elindulna, különös megbízást kap: egy író, Weidel számára át kell adnia két levelet. Egyet, amit a kiadója küldött neki, s egyet, amit a felesége, Marie (Paula Beer) írt a számára. Weidel azonban, mire Georg ahhoz a szállodához ér, ahol a híresség lakott, már halott, ezért a férfinak kapóra jön ettől kezdve az író személyes dokumentumait elkobozva, tehát az ő identitása mögé bújva szervezni a menekülését.
A tranzitvízumra való várakozás helyszíne Marseille, ahol a magát Weidelnek kiadó Georg találkozik Marie-vel is, aki továbbra is a férjét keresi. A nehéz körülmények, s egy másik férfi Marie-vel való kapcsolata ellenére szerelemféle szövődik a menekülő férfi és az írófeleség között, s azért írom így, hogy szerelemféle, mert ettől kezdve lehet egyre több furcsaságot tapasztalni Petzold alkotásában. Egyfelől azt, hogy bár Georg többször is közli Marie-vel, hogy a férje elhunyt, a nő ezt mintha nem akarná tudomásul venni. Ám a férjét keresve valamiért mégsem esik neki rosszul annak a férfinak az udvarlása, aki a vízumkérő irodában a férje, Weidel papírjaival várja a megváltó engedélyt a Mexikóba való átutazására. Ráadásul hiába két megnyerő külsejű ember játssza Georgot és Marie-t, valahogy a kémia mégse igazán működik közöttük. Ölelkezéseik, s a majdnem beteljesülő testi vágyaik sokkal inkább esetlenséget és sutaságot tükröznek, mintsem olthatatlan vágyat.
A másik nagy furcsasága a filmnek, hogy Petzold valamiért – tippem persze van rá, hogy miért – a II. világháborús történetet a mai, modern Marseille környezetébe helyezte át. Amely környezet egyfelől annulálja a menekülő emberek félelemérzetét: a modern autók, a hiperszuper épületek között, mindenféle katonák és tankok hiányában nem érezzük, hogy Georg vagy bárki fenyegetve lenne. Még akkor sem, ha az okostelefonokat és laptopokat Petzold szerencsére kihagyta a filmjéből. Másfelől, s épp az előbbiből fakadóan, így már nem lesz tétje a menekülésnek: nem kell izgulnunk, hogy sikerül-e, Marie-vel együtt, vagy őnélküle felszállni a szabadságot jelképező hajóra.
A történelmi tabló helyett a modern kor mint környezet persze lehet egyfajta főhajtás a film alapját képező regény írónője előtt: az antifasiszta Serghers ugyanis tulajdonképpen a saját Mexikóba történő menekülését írta meg a könyvében, s annak érzékeltetésére, hogy egy ilyesfajta élethelyzet nemcsak bő hetven évvel ezelőtt, hanem bármikor előfordulhat, jól jöhet a modern környezet. S értelmezhetjük ezt a miliőt a mai migrációs helyzetre vonatkozó utalásként is, csak az meg épp az adaptált regény történelmi hűségét csapja azonnal agyon. Szóval, több minden nem stimmel ebben a markolni ugyan sokat akaró, de aztán fogni keveset fogó filmben. Ennek ellenére – ha valaki olvasta az eredeti művet, s függetleníteni tudja magát a modern Marseille látképétől – a Georgot megtestesítő Franz Rogowski játékában elmerülve érezhet szolidaritást a szorult helyzetben lévő ember kapkodó megoldási kísérletei láttán. Egy másik ember bőrébe bújás veszélyes, ugyanakkor izgalmas kalandjával szembesülve van min gondolkodni.
A filmet az Apolló moziban tekinthetik meg.
Gyürky Katalin
Hozzászólások