A mintegy két hetet – a 2025. február 10-e és 23-a közötti időszakot – felölelő, a tavaly debütáló hazai mozgóképes alkotásokat újra a közönség elé táró 9. Magyar Filmszüret az Apolló moziban egy minden szempontból unikális filmmel zárult. A Dettre Gábor rendezte Csendes éj ugyanis színházi élménynek is elmehetne: egy kétszemélyes kamaradarab hangulatát idézi, miközben kőkemény társadalomkritikát fogalmaz meg.
Színházi élményt emlegettem, nem véletlenül. A két kiváló színművész, a Magyar Filmszüret egyik védnökeként is tisztelt Molnár Piroska és Vilmányi Benett párosa ugyanis egy lakásbelsőben dialogizál egymással, úgy, mintha mindezt egy zárt színpadtérben tenné. Mondhatnánk, hogy számukra ez otthonos közeget jelent, ám hamar rájövünk, hogy a tér korántsem az ő „kényelmüket” szolgálja. Sokkal inkább arra van és azért ilyen, hogy megágyazzon annak a sztorinak, amelyet ez a két, Szenteste a Molnár Piroska alakította Rózsika lakásába „száműzött” ember egymásnak elmesél és egymással megél.
Igen, Rózsika lakásába nem csak a szembeszomszédban lakó apa, Feri által a lakásból kizárt fiú, Balu (Vilmányi Benett) száműzettetik, hanem maga a lakója is, hiszen a történet a Covid-járvány legkegyetlenebb időszakában játszódik. Rózsika így szinte ki se mozdul a lakásából, hisz a vírusnak különösen kitett életkorban jár már. Épp csak kimegy a gangra, amikor megpillantja a Feri által a szemben lévő lakásból szándékosan kizárt Balut. Azt a fiatalembert, akit gyerekkora óta ismer – hisz ott nőtt fel a szeme láttára. Így, vírus ide vagy oda, behívja magához a srácot.
Az, hogy Szenteste van, nemcsak a szobában felállított piciny karácsonyfából, hanem a beszélgetésből is egyértelművé válik. Csakhogy itt a szentség megélése helyett igen korán – a két ember felidézte tragédiák miatt – a film szentségelésbe vált át. Az asszony és a fiú ugyanis nem tudja, egyszerűen képtelen trágár szavak nélkül elmesélni a másiknak mindazt, amit egy-két napja megélt, de azt is, ami akár évtizedek alatt történt vele.
Amin egy idő után nem is csodálkozunk: ez a látszólag – a generációs különbségeik miatt – egymás számára teljesen közömbös ember érdekes módon ezen az estén oly mértékben egymásra talál és megnyílik egymásnak, ami nyilván nem ok nélkül történik. Az ok pedig kettejük élethelyzetének a sztori során felbukkanó párhuzama: két rendkívül magányos ember találkozik itt egymással, akik ráadásul azért magányosak, mert a hozzátartozóik – akik a szomszédságuk révén a másiknak is hozzátartozójává váltak, derül ki a történetből – sajátos módon hagyták faképnél őket.
Öngyilkosság, alkoholizmus, megcsalás, árulás tárul fel a beszélgetésükből, oly mértékben fájdalmasan, hogy lassan már nem is annyira sírni, mint inkább kínunkban nevetni volna kedvünk ezen a kis – vagy nagy – magyar tragédián. A kínos nevetés azért is illeti/illetné meg a sztorit, mert miközben elénk tárul két szerencsétlen, önhibáján kívül, de önhibája miatt is egyedüllétre kárhoztatott ember sorsa, mindezt olyan „altesti” sztorik elmesélése tarkítja, ami még inkább fokozza a helyzet abszurditását.
De nem csak ez. A múltból feltáruló történetek a két ember egymás – korábbi – viszonyát is furcsa fénytörésbe helyezik, olyasfajta korrelációba, amelyre valószínűleg senki se számítana a nézőtérről. De nem csupán emiatt izgalmas Dettre Gábor alkotása. Hanem amiatt a kendőzetlen őszinteség miatt, amely már oly mértékben kiveszett a közéletünkből és a személyes kapcsolatainkból, hogy, sajnos, rá kell csodálkoznunk: létezik még ilyen.
Az őszinteség pedig érdekes kettősséget kölcsönöz ennek az alkotásnak. Mert hiába a fájdalmas és szomorú történetek tömkelege, az, hogy ezeket ez a két ember egymásnak kendőzetlenül képes elmondani, mégis nyújt valami reményt: hogy nincs még minden veszve. Az őszinteség ugyanis előszobája annak a szeretetnek, amire itt mindkét szereplőnek szüksége van, s amelyet talán így, ezen a fura Szentestén mégis képesek megadni egymásnak.
Elgondolkodtató és megható, ugyanakkor a trágárságba bújtatott sztorija miatt megdöbbentő alkotással zárult tehát a 9. Magyar Filmszüret. Nagy tisztelet és köszönet érte Molnár Piroskának és Vilmányi Benettnek.
Gyürky Katalin
Hozzászólások