Ma reggel arra ébredtünk, hogy Pintér Sándor belügyminiszter – aki meglévő feladatai mellé megkapta a haldokló oktatást, és a szintén ravatalán agonizáló egészségügyet is- átírta az abortusz szabályait. Nem terveztem, hogy véleménycikk lesz ebből az anyagból, de nőként, anyaként, a demokráciában és a szabad önrendelkezésben vakon hívő emberként mégsem tudom csendben figyelni a rendelet okozta hullámokat. Vélemény.
Pár éve A szolgálólány meséjének első pár része után azért megnyugtatott a tudat, hogy Margaret Atwood húsbavágó utópiája olyan távol áll a valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtől. A sors viszont mintha meghallotta volna a gondolataimat, kezembe adta a sörét, és beintett.
Jött Európa legszigorúbb abortusztörvénye jóbarátainknál a lengyeleknél. Könnyekkel a szememben vállaltam a kanapémról szolidaritást lengyel nők millióival, akik ott álltak honatyáik előtt és tüntettek a jogaikért. Aztán a közelmúltban Amerika kezdett el hirtelen hátrafelé lépkedni, és adta FÉRFIAK kezébe az abortusz ügyét, amit a kamerákba mosolyogva tiportak bele a sárba. Hangosan támogattam a szigorítások miatt szenvedőket ott, ahol csak tudtam, mert az, hogy egy ember nem rendelkezhet a saját teste fölött, számomra az emberi jogokkal súlyosan ellentétes.
Most pedig Magyarországon piszkálják az ezzel kapcsolatos jogszabályokat, ami érthetően sokkolt sokakat. Mielőtt kedves olvasó felhördülnél előre bocsájtom, hogy én is anya vagyok, és ennek ellenére sem értettem egyet soha azzal, hogy a nőnek, csak azért, mert képes a reprodukcióra, háttérbe szoríthatóak a jogai. Mindezt mondom úgy, hogy babát is vesztettem el. Zokogtam a nőgyógyászat folyosóján, sirattam a nagyon várt, de sajnos nemlétező szívhangot, miután láttam az élettelen babszemet a monitoron. Ami viszont fontos, hogy én az összes gyerekemet akartam. Terveztük őket, akkor érkeztek, amikor szerettük volna, amikor az életünk abba a fázisba ért, hogy már biztosítani tudtunk nekik a boldog gyermekkorhoz minden szükséges körülményt.
Ez viszont puszta szerencse.
Lehet egy nő bármennyire is tudatos, lespoilerezem, hogy védekezés mellett is teherbe lehet esni, ezernyi példát látott már mindenki erre a környezetében. De ha tegyük fel, egyszer épp nem volt tudatos – ami egy férfi esetében egy félmosollyal kísért vállveregetéssel lerendezendő- akkor sem kárhoztatható arra, hogy az egész életét alárendelje egy olyan szerepnek, amit nem akart. Esetleg tovább megyek: erőszak áldozata lesz (ami családon belül is virágzik hazánkban annak ellenére, hogy gomba módra szaporodnak az „Áldozatsegítő Központok”, amik pont a feladatukat nem látják el megfelelően), akkor is köteles kihordani azt a gyereket?
Pintér Sándor most úgy határozott, hogy akkor végezhető el az abortusz, ha a nő hallotta a magzat szívhangját. Pintér Sándor figyelmét gondolom elkerülték azok a tények, hogy
az abortuszt nem jókedvében választja az ember. Nem védekezésként használják azok, akik kérik, és nem múlik el nyomtalanul egy ilyen döntés, amit kizárólag a nő visel.
Ide kapcsolódik. Olvasta már?
Holott azt a gyereket két ember hozta össze. Nem a nő egymaga szűznemzéssel. A sebet, a döntés súlyát, a megbélyegzést viszont ő viszi magával egy életen keresztül. Most pedig tetézzük azzal, hogy a szívhang meghallgatására kötelezik? Így több gyerek születik? Egy nem várt gyermek vajon
nem fogja érezni egy életen keresztül, hogy nem akarták őt? Milyen traumákkal fogja leélni az életét, ha lelki fejlődésének legérzékenyebb szakaszában azt tapasztalja, hogy neki meg sem kellett volna születnie?
Felteszem a kérdést, hogy vajon a honatyáink hallották-e már, hogy népünk körében milyen az utóélete a Ratkó korszaknak? Amikor a legtöbb család fel tud emlegetni borús tekintettel olyan tragédiát, ami ahhoz köthető, hogy inkább vállalt valamelyik felmenőjük egy illegális, kétes kimenetelű abortuszt, mintsem újabb gyereket szüljön? Hallottak erről? Jó volt? Igen, több gyerek született, de milyen áron? Vagy az mindegy?
Őszintén remélem, hogy ez a változás, ami 2 nap múlva már élesedik is, nem egy szigorítás előszele.
Hogy nem így tesztelik a közvéleményt, hogy hol van a tűréshatár a témában. Őszintén remélem nőként, anyaként, hogy a gyerekeimet nem egy olyan országban kell felnevelnem, ahol az állam dönti el, hogy mikor és hány gyerekük lehet majd amint elérik a fogamzóképes életkort, és ahol a nő jogai a béka feneke alatt 10 emelettel találhatóak meg a padlón.
Azt már meg sem kérdezem, hogy a haldokló egészségügy és oktatás oltárán szüljön több gyereket a magyar nő? Ilyen körülmények között szúrnak még egy nagyot az abortuszra kényszerülők lelkén? Amikor nem lesz tanár, aki tanítsa a most még csak magzatként létező gyerekeket? Amikor nem lesz orvos, hogy ellássa őket? Amikor a szülészeteken még mindig olyan sebeket szereznek a nők, amiket egy életen át hurcolnak magukkal?
Emelték a családi pótlék összegét, ami az infláció sűrűjében is pont ugyanannyi, mint amennyit az én édesanyám is kapott kamaszkoromban utánam? Ezeket rendezték a szabályok átírása előtt? Vagy ezek nem is számítanak, csak szülessen még több „közjószág”?
Egyszer hallottam valakitől, hogy egy nő két dologért képes bármit megtenni:
Ez teljes mértékben igaz. Aki olyan élethelyzetben lesz, hogy nincs más választása az abortuszon kívül, annak nem fogja módosítani a döntését az, ha arra kényszerül, hogy meghallgassa a magzat szívhangját. Ellenben az abortusz okozta trauma még mélyebben fogja felszántani a lelkét, ami miatt lehet, hogy nem csak a Ratkó korszakra emlékszik majd borúsan a közvélemény.
Hozzászólások