Minden év januárjában megemlékezéseket tartanak országszerte a szovjet munkatáborokba, Málenkij robotra hurcolt százezrek emlékére. Azokra az emberekre, családokra emlékezünk, akiknek német felmenőik vagy németesen hangzó nevük volt, és emiatt kerülhettek fel egy olyan listára, mely a vagonírozásra ítéltetett emberek sorát tartalmazta. Bárki, aki szerepelt a lajstromban és betöltötte a 16. életévét, felkerülhetett a szovjet munkatáborokba tartó vagonokra és utazhatott a bizonytalanságba. A kényszermunka, mely többhetes utazással indult, kemény megpróbáltatásokkal folytatódott: a II. világháborút átélt emberek még akár évekig szenvedhettek. És miért is?
Lelkileg, fizikailag tönkrementek, hiszen elképesztően nehéz munkát végeztettek velük fogva tartóik, miközben ellátásukat a minimálisra csökkentették. A higiénés körülményeik gyalázatosak voltak, és mindeközben azt sem tudhatták, hazamehetnek-e valaha otthonaikba a hátrahagyott szeretteikhez.
A fellelhető dokumentumok alapján többszázezren kerültek a GUPVI táborokba, akik közül 300.000-re tehető azok száma, akik nem tértek haza élve. A foglyok többségének halálát nem jegyezték fel, mert már a gyűjtőtáborokban vagy a kiszállítás közben életüket vesztették. A szegedi gyűjtőtáborban például a rossz higiéniai körülmények miatt tífuszjárvány tört ki, melyben sokan meghaltak. Őket tömegsírba temették, nevüket elfeledték.
A rendszerváltozást követően kezdődhetett el a felderítő munka, melynek során tényleg kiderülhetett, hogy mi is történt azokkal az emberekkel, akik megélték a borzalmakat. Mindazok előtt tisztelegnek januárban a túlélők leszármazottai, az elhunytak családtagjai, akiket meghurcoltak és ártatlanul dolgoztattak embertelen körülmények között a szovjet lágerekben.
Hozzászólások