Az előttem álló férfi fura figurának tűnt. Vékony, magas, szemüveges ötvenes. Arca beesett, tekintete üres, mint a magyar stadionok. Előre kiszámolt aprót szorongatott a markában, majd alig hallható hangon kérdezett valamit a pult mögött álló középkorú hölgytől, aki kedvesen annyit válaszolt: „sima mákos már nincs, csak meggyes-mákos van.”
Mimóza sorstársam csöndesen törődött bele a helyzet drámaiságába, s remegő kezéből néhány kemény magyar forint potyogott az eladó kezébe, miközben egy igencsak szerencsétlenül sikeredett rétesre mutatott: „az a külső jó lesz ott!”
Mire kettőt pislogtam, a pulton egy nejlonban a lehető legszebb meggyes-mákos vigyorgott. Olyannyira elütött attól, amit az atyafi kiszemelt magának, hogy még ő sem értette a jelenetet, s megkérdezte, hogy „ez milyen?”
A műszakja végén járó hölgy pedig kedves mosollyal annyit válaszolt, hogy „ez is ugyanolyan, meggyes-mákos, csak választottam magának egy szebbet”.
Az atyafi nem nagyon értette, mi történik. Zavartan, elvörösödve sietősen továbbállt, s a mozgójárdán már harapta is a csupa jószívből kapott meggyes-mákost.
Megérintett a jelenet. Eszembe jutott, hogy mennyire fontos nekem egy pékségi eladó, egy orvosi asszisztens, egy rendőr, egy leány, egy asszony, egy kolléganő, egy mosolygó gyermekünket karján nyugtató feleség mosolya. Ezen mosolyok nélkül bizonyára rég nem is léteznénk.
SKB
Hozzászólások