A Csokonai Színház társulati tagjával az Orlando című darab bemutatója kapcsán beszélgettünk.
-Igazából csak olyanokat tudok mondani, akikkel már dolgoztam együtt, mert őket ismerem. Vannak persze olyan rendezők, akiknek tetszik egy-egy előadása, de nem biztos, hogy velük jól ki tudnék jönni a munka során. Így Mohácsi Jánost, Rusznyák Gábort, Keszég Lászlót, Mészáros Tibort, Anca Bradut említeném, akikkel nagyon szívesen dolgozom, de nyilván azért is őket mondom, mert ők azok, akik köthetők valamilyen számomra meghatározó, első színházi élményemhez.
–Azt sejtettem, hogy Anca Bradu, az Orlando rendezője az extravagáns, bátor ötleteivel mindenképp beleillik ebbe a sorba…
–Igen, Anca nagyon bátor rendező, de itt az anyag is adta magát ahhoz, hogy ehhez ilyen bátran, ilyen érzékkel lehessen hozzányúlni. S Anca nagyon jó érzékkel fogta meg azokat a momentumokat a regényből, amelyekből ez az előadás megszületett.
-Az Orlando című darabban számtalan transzformáción esel át, a főhős számtalan énjét meg kell mutatnod. Volt-e az eddigi, akár a színpadi, akár a filmszerepeid között olyan, amely segített ennek a darabnak az átváltozás-sorozatát megvalósítani?
–Minden munka és minden magánéleti állomás épül egymásra, rétegesen lerakódik bennem, amiket elő tudok hívni. Konkrétumot így nem tudok mondani, viszont Anca rengeteget segített: az ő élettapasztalatával, a fantasztikus instrukcióival sokban hozzájárult ahhoz, hogy ez létrejöhessen.
-Bevallom őszintén, az Utolsó rapszódia című filmre gondoltam, amelyben Liszt Ferenc utolsó tanítványát s egyben utolsó szerelmét, Nina Schliemannt játszottad, s három különböző idősíkban, például öregasszonyként is jelen kellett lenned.
-Az ember minden egyes szerepet transzformációként él meg. Újfajta transzformációként, nem olyanként, ami már megvolt. Valóban, az Utolsó rapszódiában voltam már idős hölgy is, de az ember minden egyes szereppel a nulláról indul, onnan kell felépítenie. Egy színész egy új szerep kapcsán új dolgokat szeretne előhívni magából, nem olyat, amit már láttak tőle. Ezzel szeretné meglepni magát és a közönségét is.
-Hát, az Orlandóval kétségtelenül megleptél bennünket. Azzal is, ahogyan a fiú Orlandót alakítod. A Móron töltött gyermekkorod, a saját bevallásod szerint az ottani, otthoni „fiús” éned segített ebben a „fiúsodásban”?
–Igen, Móron a bátyámmal meg az ő haverjaival lógtunk, s kétségtelenül van bennem némi vadócság, amit otthonról hozok. Ezért nyilván nem véletlen, hogy a Made in Hungáriában is fiús lányt játszom. Ezt látják bennem a színházban is, hogy én ily módon kétféle vagyok.
-A fiúvá, férfivá válásról beszélünk, miközben ez csak az egyik rétege Orlando személyiségének. Ezen kívül még számtalan énréteget – akár freudi értelemben vett – énréteget is fel kell tárnod a darab során. S akkor még nem beszéltünk a szöveg mélységeiről. Az adaptáció mely része volt számodra a legnehezebben előhívható, a legnehezebben előadható?
-Minden résszel meg kellett küzdenem, ez nyilvánvaló, de azok a részek, amelyek érzelmileg megérintenek, amelyeket személyesen tudok interpretálni, azok egyszerűen átfolynak rajtam, azokat csak átengedem magamon, s hatnak. De vannak olyan egyébként gyönyörű filozófiai részei a szövegnek, amelyeknek meg kellett találni az arányát és az interpretálási lehetőségeit. Vannak olyan szöveghelyek, amelyeket olvasva alapjában véve értünk, de mégis színházat kell belőlük csinálni, a néző számára is érdekessé kell őket tenni.
-Tehát a szöveg filozófiai rétegeivel „kínlódtatok” a legtöbbet. Anca Bradu ezekkel kapcsolatban hogyan segített, hogyan instruált?
-Egyrészt a lehető legalaposabban elemezte az egészet. Eleve volt egy egyhetes elemző próbánk, amikor azt éreztem, hogy soha nem indultam ilyen biztos alapról. Aztán voltak olyan időszakai is a próbának, amikor meg kellett küzdenem egy bizonyos stílussal, amit Anca hozott, amit kért tőlem, s ami nekem szokatlan volt. Aztán, amikor már értettem vagy éreztem, hogy mit is szeretne, akkor olyan pontos mondatokat mondott nekem, ami alapján már tudtam, hogy egy-egy helyzetet hogyan kell eljátszanom, hogy megfogjam vele a nézőket, hogy azt értsék meg belőle, ami a lényeg.
-Ez a monodráma rendkívül megterhelő lehet számodra, mind fizikailag, mind szellemileg. Több mint másfél órát vagy egyedül a színpadon, s hatalmas mennyiségű, hosszúságú szöveget kell elmondanod. Beavatnál bennünket abba, hogy hogyan tanulod a szöveget, hogyan lehet ekkora mennyiséget memorizálni, miközben egy csomó más szerep szövege is ott kavarog a fejedben?
-Nincs kidolgozott, mindig érvényes szövegtanulási technikám. Más az, amikor párbeszédek vannak a színpadon, mert ott a próbák során tanulom meg a többiekkel együtt a szöveget. Most viszont egyszerűen be kellett bifláznom a szöveget, nem volt más lehetőségem. Szerencsére viszonylag gyorsan ráállt az agyam, s ebben az a bizonyos egyhetes elemző próba is rengeteget segített, mert ott már számtalanszor fel kellett olvasnom az anyagot. Aztán persze még sokat változott a szöveg, tehát volt, hogy újra kellett tanulnom részeket. A tanulásban egyébként a súgó, Homonna Nóra segített nekem rengeteget, akinek jó néhányszor fel is mondtam a szöveget. Amikor pedig bekerültem a színpadi térbe, szinte minden addigi szövegtudásom elveszett, mert bejött a fények, a képek, a zene hatása, a koreográfia, s minden átalakult az addig fejben hordozott szöveg tekintetében. Tehát sok tanulási fázison vagyok túl, de ez így van rendjén.
-Az Orlando óriási munka, ugyanakkor gyönyörű szerep. Ha jól érzem, mérföldkő az eddigi pályádon. Most, hogy ezen túl vagy, vagy túl leszel, lehet-e még szerepálmod? Egyáltalán, volt-e valaha szerepálmod?
-Konkrét szerepálmom soha nem volt, mert ha mégis olyat kaptam, amit nagyon szerettem volna eljátszani, akkor mindig megijedtem. Akkor megrémültem, összementem, hogy ezt a szerepet most hogyan ugorjam meg? Egyedül Jablonczay Lenke alakja volt az, aki hozzám közel állt. Amikor a regényt olvastam, akkor rengeteg közös vonást fedeztem fel magunk között, de az is csak mint olvasmányélmény munkált bennem.
-Tehát először csak olvasva fogott meg az alakja, s nem is gondoltál arra, hogy egyszer eljátszd?
-Így van, a játékig, a színpadi megformálás gondolatáig nem jutottam el. Aztán persze nagyon megörültem, amikor mégis megkaptam mint színpadi szerepet.
-Érdekes, hogy azt mondod, bizonyos szerepekkel kapcsolatban megijedsz, „összemész”. Ezt érezted az Orlando kapcsán is?
-Persze, volt olyan periódusa a próbafolyamatnak, amikor legszívesebben a szőnyeg alá bújtam volna, de ezt nem engedhettem meg magamnak. Nem engedhettem teret a kételynek, mert másképp ezt nem lehet csinálni. Ha nem lenne hozzá önbizalmam, ez nem menne, hiszen nekem itt mindenestül vállalnom kell önmagamat, a testemet, a hangomat, a szívemet, a lelkemet, mindenemet. De ez a szerep egyébként remek iskola volt a kételyek kizárása szempontjából is.
-A magam részéről csak gratulálni tudok ehhez a fantasztikus szerepmegformáláshoz, s köszönöm szépen az interjút!
Gyürky Katalin
Hozzászólások