Az Amikor szerelembe estünk című filmről.
Bár a júliust a hazai mozikban egyértelműen két film: az Oppenheimer és a Barbie uralja, aki ezeknél könnyedebb és könnyedébb kikapcsolódásra vágyik, az is talál magának néznivalót. Úgy, hogy a látottakban szintén nem csalódik: a romantikus, ám drámai fordulatokkal fűszerezett történetek kedvelőinek ajánlom a figyelmébe a Joaquín Llamas rendezte Amikor szerelembe estünk című alkotást.
A film a címével ellentétben nem, vagy inkább nem csupán egy klisészerű történetet mesél el. Annak ellenére nem, hogy az alapsztori ismerős, és akár elcsépelt is lehetne, hiszen egy tizennyolc éves lány és egy korban hozzá illő fiú összejövésének lehetünk tanúi. Összejönni persze sokféleképpen lehet, és ez sokféle emberrel megtörténhet. Nos, itt a sokféleképp-rész az, ami kissé megmarad a klisé szintjén: hisz egy utazás során lesz egymáséi Mia (Virginia Gardner) és Kyle (Alex Aiono). Ám a személyiségük, illetve az, ahogyan és amilyen körülmények között egymásra találnak, már korántsem hétköznapi, minden bokorban megbúvó eset.
Mindkét fiatalt ugyanis – miközben még két évtizede sem élnek a Földön – már jócskán megpróbálta az élet. Egyikőjük története sem rózsaszín lányregény, mert a múltjukban történtek olyan események, amik arra késztetik őket, hogy a kortársaikhoz képest egész másképp szemléljék az életet. Mindezen előzményekből annyit muszáj spoilerezzek, hogy a srác három hónapja halálos közúti balesetet okozott, a lány pedig komoly szívbetegséggel küzd. Így mindketten az életükért küzdenek: a fiú azért, hogy valahogy túlélje a baleset miatti lelkiismeret-furdalását, a lány pedig azért, hogy a szíve kibírja a kitűzött műtétig a megpróbáltatásokat. Ezért nem véletlen, hogy valójában a nekik csalódást okozó földi létből elvágyódnak: arra a Vénuszra vágynak, ahol nincsenek háborúk, betegségek – és nincsen halál.
A Vénuszra vágyás azonban természetesen csak álom, és a fent említett megpróbáltatásokat így kénytelenek a Földön kiállni. Ráadásul ezeket egy véletlen – és szintén nem minden drámaiságtól mentes – találkozás következtében együtt állják ki. Ami szintén nem klisészerű: a lány ugyanis Amerikában nevelőszülőknél él, mert a vér szerinti anyja annak idején lemondott róla, ám a lány a szívműtétje előtt mindenképp meg szeretne találni őt. Hisz lehet, hogy nem kel fel a műtőasztalról.
Az anya azonban nem Amerikában, hanem Spanyolországban van, és a neve alapján lehet belőle vagy tíz. A depresszióval küzdő fiú és a nagybeteg lány így együtt indulnak útnak, hogy megkeressék Mia anyját. S ettől kezdve, az úton levés személyiségformáló hatásán és ennek fontosságán túl azt gondolhatnánk, hogy a hangsúly az anyakeresésen lesz.
De nem. Bár nyilván ennek a szálnak az erősebb kibontása is izgalmas lenne, a történet sokkal inkább a két fiatal démonaival való megküzdésére, és az egymáshoz közeledésére fókuszál. További, egyáltalán nem várt fordulatokat szőve a történetbe. Valóban olyanokat, amiket egy szokásos, „egyszerű” romkomban egyáltalán nem tapasztalunk.
Ettől is több ez a film, mint a romantikus történetek nagy többsége. Illetve a kiváló színészi jelenléttől is: mindkét fiatal remek alakítást nyújt a történetben, olyannyira, hogy a film végére teljesen a szívünkbe zárjuk őket. Mert nincs bennük semmi pökhendi, semmi fennhéjázó, hanem rendkívül kedvesek és természetesek, olyanok akik az élet adta megpróbáltatásokat és lehetőségeket egyaránt a helyükön tudják kezelni.
Jó szívvel ajánlom tehát önöknek Joaquín Llamas filmjét. Az Apolló moziban megtekinthetik.
Gyürky Katalin
Hozzászólások