Az idei Oscar-díjkiosztó gálán még a szakmát sem érte váratlanul az a díjeső, amely Chloé Zhao legújabb alkotását, A nomádok földjét illette: ezt a filmet három kategóriában is érdemesnek tartották az elismerésre. A legjobb rendezésért, a legjobb női főszerepért és a legjobb filmért járó szobrocskát is megkapta. Nem véletlenül.
Látván az alkotást, úgy vélem, hogy ez a film egyfelől az elengedésről, másfelől a lehetőségekről, s valahol a kettő közötti egyensúlyozásról szól. Köszönhetően annak a sztorinak, amelyben a főhős, a legjobb női főszerepért Oscart-díjat nyert Frances McDormand játszotta Fern egyfelől valóban mindenét elveszíti. Nem sokkal a férje halála után, özvegyen maradva, a Nevada állambéli Empire kisvárosában, ahol élt, bezárták azt a gyárat, ahol addig dolgozott. Miután így gyakorlatilag semmi nem kötötte már Empire-hez, úgy döntött, hogy a lakókocsi-funkcióval is ellátott furgonjával útnak indul, és rengeteg polgártársához hasonlóan egyfajta nomád életmódba kezd. Utazgat, az utazásai állomásain alkalmi munkákat vállal, és így próbál életben maradni.
Az elvesztett előző életforma után tehát Fern talál magának egy másikat, ami persze – főleg egy nő számára – korántsem veszélytelen. Ám mivel – mutat rá a film – Fern ezzel korántsincs egyedül, nemcsak új életérzést, hanem rengeteg új barátot is szerez magának. Akik mindegyike egy-egy új lehetőség is, hiszen olyan praktikákra tanítják Fernt, olyan újabb munkalehetőségekre hívják fel a figyelmét, amikre egyedül nem találna rá. Egyfelől látjuk tehát az elvileg teljesen elveszett Fernt, akit McDormand szívfacsaró őszinteséggel ábrázol, másfelől azt az embert, aki a teljes elveszettségből minden egyes ismeretsége által valami újat fedez fel a világból, s láthatóan ezt nagyon is élvezi. Ehhez persze a film egyik nagy erényeként az is kellett, hogy a Fernt istápoló, már régebb óta nomád életet folytató szereplők valóban lakókocsis emberek, akik a saját tapasztalataik birtokában tudnak annyira hitelesek lenni a vásznon. Gondoljunk csak Lindára (Linda May), aki minden egyes állomáson újabb praktikákkal látja el Fernt, Swankie-re, aki haldoklik, (Charlene Swankie), s aki az utolsó utazása előtt minden „vagyonát” szétosztja a társai között, akit aztán egy szívszorító jelenetben el is búcsúztatnak, vagy gondoljunk arra a férfira, aki ideológiai alapot teremt ehhez az életformához, s ezt tolmácsolja a közössége felé. Az ő szájából hangzik el az az ominózus mondat, hogy találkozunk az úton, amely egyfelől érthető az úton lévő lakókocsisok állandó össze-összefutására, de a halál utáni újbóli találkozásukra is.
Ugyanakkor Fern előtt valóban megnyílik az a fajta lehetőség is, hogy visszatérjen a „normál” életbe. Beköltözhetne a rokonaihoz, s élhetne egy megszokott, komfortos kisvárosi életet. Illetve, az útja során találkozik azzal a Dave-vel, aki egy idő után azért „szakít” a nomád életformával, mert unokája születik, s ekkor úgy dönt, hogy hazaköltözik a fiához, a menyéhez és a pici babához, s többé nem kíván nomád lenni. Fern és Dave között érezhető a „kémia”, és Dave-en látszik, hogy mindent meg is tenne a hölgyért. Meginvitálja magukhoz, felajánlja Fernnek, hogy lakjon ott, hogy éljenek együtt. Óriási lehetőség nyílik ekkor Fern számára egy ismételten normális életre.
Ám azt, hogy Fern melyik utat választja, hogy ottmarad-e Dave mellett, vagy továbbra is vonzza a nomádság, azt nem árulom el. Csak annyit jelzek, hogy a Fernben dúló dilemma szinte kitapintható McDormand játéka által, hiszen a Dave-et alakító David Strathairn még mindig annyira sármos, hogy nem biztos, hogy ellen lehet neki állni.
A rendező filmje azért magával ragadó, ugyanakkor elgondolkodtató, mert egyszerre ábrázol egy (sőt, több) nagyon nehéz sorsot, miközben az optimizmus minden egyes jelenetből sugárzik felénk. A szabadság, az új lehetőségekbe vetett hit, az emberek egymás iránti empátiája gerjesztette optimizmus. Látva a filmet, azt hiszem, ezúttal az Oscar-díj odaítélői végképp nem tévedtek. Nem mintha máskor olyan nagyon „mellé szoktak volna lőni”, de ez a mostani díjeső Chloé Zhao filmjéért valóban telitalálat.
Gyürky Katalin
Hozzászólások