Talán nem véletlen, hogy a 15. Frankofón Filmnapok keretében Debrecenben március 21-én este vetített Bámulatosak című film „családi vállalkozás”, apa és fia közös rendezése. Frédéric Potier és a fia, Valentin Potier alkotása ugyanis a témáját tekintve szintén a családi kapcsolatokról szól: pontosabban egy zongorista ikerpár tragikus sorsán keresztül világít rá a rokoni szálak erősségére és csodatévő erejére.
A rendkívüli atmoszférával átitatott, a nézőt „főbe kólintó”, zseniális film attól válik még különlegesebbé, hogy megtörtént, igaz történetet dolgoz fel: Audrey és Diane Pleynet zongoraművész ikrekét, akiknek a kezét épp a karrierjük indulásakor egy ritka betegség támadta meg, ám akik egy különleges technikát kidolgozva ennek ellenére sem hagytak fel az életüket jelentő muzsikálással. Őket „testesíti meg” Potierék filmjében az a Claire és Jeanne Vallois (Camille Razat, Mélanie Robert), akik kisgyerekkoruktól kezdve ott szerettek volna lenni a zenei világ élvonalában a zongorajátékukkal. Arra, hogy vajon mennyire ők, vagy mennyire inkább a szüleik akarták ezt a karriert, később még kitérek, mert ez is izgalmas szegmense a történetnek, ám, mielőtt ezzel foglalkoznék, muszáj spoilereznem kicsit: akkor csöppenünk bele a sztoriba, amikor a család képes az ottani világhírű Zenei Egyetem miatt Franciaországból másik országba és városba, az akkori NSZK-béli Kalsruhéba költözni – a nélkülözéstől sem riadva vissza -, annak érdekében, hogy a lányok a legjobb zenei képzésben részesüljenek, s ezáltal fényes karriert futhassanak be. Ám egy, először Claire, majd Jeanne kezén mutatkozó csontlágyulásos betegség úgy tűnik, hogy mindezt a számításukat keresztülhúzza.
De csak úgy tűnik. Addig ugyanis, amíg a lányok kezén a betegség jelei mutatkoznak, mi, nézők, már meggyőződhetünk néhány olyan, a lányok habitusából, s persze ikerségéből fakadó személyiségjegyéről, amelyek előrevetítik: egyetlen betegségnek se lesz könnyű dolga, amely felül akar kerekedni a lányok erején és akaratán, akarásán.
Claire és Jeanne ugyanis olyan, mint ha egy volna: annyira szimbiózisban élik az életüket, hogy amikor Kalsruhéban a zongoraművész professzor, Klaus Lenhardt – ezt a macsó, egyben egyértelműen pszichopata vonásokkal bíró zsenit kiválóan alakítja August Wittgenstein – kettéválasztja őket, mert csak az egyiküket, Clairt tartja alkalmasnak arra, hogy ő foglalkozzon vele, Jeanne-t „lepasszolja” a láthatóan által megvetett kolléganőjének, a lányok összezárnak: elhatározzák, hogy a „kettészakításukat” nem vallják be otthon, hanem azt hazudják, hogy mindkettejükkel Lenhardt professzor foglalkozik.
Ez az összetartás aztán némiképp éppen a professzor galád és aljas húzásai miatt szenved kissé csorbát, és éppen akkor, amikor Claire kezén jelentkeznek az első tünetek. Ám, mivel egy kis idő elteltével a kór Jeanne-t se kíméli, így a konfliktus ismét okafogyottá válik. A lányok ugyanis ismét egy cipőben járnak.
Olyannyira, hogy ennek kapcsán kell először „megküzdeniük” az apjukkal is. Az apa, Serge figuráját kiválóan alakító Franck Dubosc játékából ugyanis az első perctől kezdve érezhető: ő az az életben gyakran látott szülő prototípusa, aki a saját, kettétört sportkarrierjét szeretné a lányok zenei sikereivel „pótolni”, és a saját, be nem teljesült sorsa lányai általi beteljesítéséért mindenre képes. A lányokat féltve őrzi, a széltől – és persze a fiúktól is – óvja, azonban, amikor az orvos közli velük: a lányok zongorakarrierjének befellegzett, ő az első, aki feladja a küzdelmet, és ismét magára kezd koncentrálni.
A lányok azonban nem adják fel: mivel az anyjuk, Catherine (Isabelle Carré) továbbra is „cinkosuk” minden téren, addig kísérleteznek, amíg megtalálják a módját annak, hogy a lehető legkisebb fájdalommal, és egymást segítve, mindig párban, de újra játszhassanak kedvenc hangszerükön. Amíg azonban ide eljutunk, ebben az apa és fia rendezte filmben a testvéri összetartozás érzése – amit az ikerség nyilván hatványra emel -, az egymás iránti empátia, sőt, önfeláldozás, az erő tekintetében pedig az 1 + 1 nem 2-vel, hanem 100-zal egyenlővé tételének gyönyörű tanúbizonyságát látjuk a vásznon.
A művészetbe mint életcélba vetett hit, az ikertestvérbe mint a velem teljesen egyívású emberbe vetett maximális bizalom, illetve a családi összetartás és összetartozás tökéletes példája Potierék filmje, aminek láttán, garantálom, hogy szem nem marad szárazon. Nem lehet felállni utána a székből. Csak pislogni, és hosszan bámulni az elfeketedő képernyőre.
Javaslom mindenkinek, ne fossza meg magát ennek az élménynek az átélésétől.
Gyürky Katalin
Hozzászólások