Több ezer megmentett élet: munkával szülinapozik a DEKOM

Leginkább a külföldi mentőakciókkal, mások mellett az indonéz szökőár, a bangkoki árvíz vagy a nepáli fölrengés utáni segítségnyújtással –  vívták ki a figyelmet, ám számukra a bajba jutott emberek segítése éppilyen fontos itthon, akár a régió tanyavilágban is. Amikor Késmárky Andrással, a DEKOM vezetőjével a csapat 10 éves fennállása kapcsán beszélgetünk, akkor is éppen azon jár az esze, hogyan osszon szét öt tonna krumplit egy nap alatt a rászorulók között.

Mire a legbüszkébb ebből a tíz évből?

Annyira zsúfolt, eseménydús volt ez a 10 év, hogy ötvennek tűnik. A DEKOM megalakulásától eltelt egy évtizedben az életünkben hatalmas evolúciós lépés volt mind erkölcsi, mind anyagi értelemben. Az orvosi diagnosztikai eszközöket, autókat is beleértve mintegy 150 millió forintos fejlesztést valósítottunk meg, de ami igazán büszkeséggel tölt el, hogy a DEKOM család lett. Egy szív, egy dobbanás – ez a jelmondatunk. Ha mennünk kell egy katasztrófa miatt, mindenki kérdés nélkül indul. Nonprofit szervezetként természetesen különösen nagy összegekkel nem tudunk gazdálkodni, de amit célul tűzünk ki, azt mindig el tudjuk érni. Ahhoz viszont kellett ez a tíz év, hogy a DEKOM igazán hírnevet szerezzen, így ma már könnyebben nyílnak a kapuk, hamarabb összegyűlik az adomány, és kapunk támogatást egy szponzorációs levélre válaszul.

Számos katasztrófa helyszínére elutazott a DEKOM. Jártak mások mellett Pakisztánban, Burmában, Szumátrán, Thaiföldön, Haitin, Indonéziában. Utóbbi országban különösen nagy megtiszteltetés érte.

Az indonéz kormánytól a katasztrófáknál nyújtott teljes értékű segítségnyújtásért megkaptam a köztársasági érdemkeresztet. A mi munkánkban sok múlik a diplomáciai kapcsolatokon. Amikor megérkezünk egy katasztrófa sújtotta országba, a kommunikációtól a konkrét eszközigényig mindenben közreműködik a helyi diplomácia. Ezek a kapcsolatok aztán magasabb szintre is kerülhetnek, Indonéziában például cserediák programra is szerződést kötött az egyetem a közbenjárásunkkal, és talán a mi érdemünk is, hogy Magyarország és Indonézia közelebb került egymáshoz.

Hogyan tudják feldolgozni lelkileg ezeket a szívszorító eseményeket?

Ezt a munkát csak szívvel-lélekkel lehet végezni, és kicsit őrültnek is kell lenni, hiszen sokszor az életünket kockáztatjuk. Ehhez kell a kurázsi. Azok az emberek, akik körülvesznek, vakon megbíznak bennem. A kezdetek óta nem változott a csapat magja, persze mindig gyűlnek körénk új tagok. Ha a DEKOM szűk vezetéséről beszélünk, oda 4-5 ember tartozik, az alosztályok irányítóival mintegy 25-en vagyunk. Az önkéntesekkel együtt a programjainkon körülbelül 60-an vesznek részt rendszeresen, az oktatási tevékenységünknek köszönhetően azonban több mint százan tartoznak a DEMOK köréhez.

Mit tanítanak a fiataloknak?

Remélem, hogy rám nem igaz a mondás: aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja. A Debreceni Egyetem orvostanhallgatói nyolc éve vehetik fel a „Bevezetés a speciális mentésbe” című tantárgyat. A diákok időről időre közreműködhetnek katasztrófaszimulációs gyakorlatokon a Bükkben és Hajdúszoboszlón, illetve karitatív tevékenységekbe is bevonjuk őket, hogy lássák, milyen társadalmi különbségek vannak akár Magyarország két pontja között is. A hallgatók ilyenkor ráeszmélnek, egy szelet vajas kenyérrel milyen örömet lehet szerezni egy éhes gyereknek. Szeretném, ha ezek a fiatalok megtanulnák, hogy egy orvos hogyan hozza ki a maximumot az adott helyzetből, és ne csak akkor tudjon gyógyítani, ha jól felszerelt luxuskórházakban dolgozik. Örülök annak is, hogy az egyetemen nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki a hallgatói önkormányzattal. Ők nagyon fontosak, hogy a programjaink működőképesek, fenntarthatóak legyenek.

Milyen célok, tervek motiválják most?

Dolgozunk egy Taktikai Medicina Tanszék létrehozásán, amit be tudnánk építeni az egyetem oktatási rendszerébe. Számos fegyveres testülettel állunk kapcsolatban és működünk együtt évek óta, így sok újat tudnánk tanítani a diákoknak. Az a meglátásom, hogy a háborús időszakokban az emberek pontosan tudták, mi a teendő egy-egy vészhelyzet esetén, ám ha mostanság bármilyen nagyobb probléma adódna, kaotikus állapotok alakulnánk ki. Ezen változtathatna egy ilyen tanszék, ahol metódusokat, cselekvési terveket is elsajátíthatnának a fiatalok.

Emellett azt is problémának látom, hogy ma Magyarországon sok olyan mentőcsoport működik, amely ehhez a tevékenységhez nem igazán felkészült, és működési engedéllyel sem rendelkezik. Azt gondolják, hogy felvesznek egy piros kabátot, és ezzel alkalmassá válnak az életmentésre. Szeretném azt elérni, hogy legyen egy minimum kritériumrendszer, aminek minden esetben meg kell felelni, és ez támpontot ad az egységeknek. Mindkét témában kidolgoztuk már a program elindításához szükséges terveket, a többi már nem rajtunk múlik. Mint ahogyan túl vagyunk egy olyan projekt előkészítésén is, ami egy afrikai országban hozna létre mintagazdaságot önfenntartóvá téve a közösséget, és ezzel gyógyírt nyújtva sok aktuális civilizációs problémára, köztük akár a migránskérdésre is.

Hogyan fér bele ez a sokféle tevékenység – pályázatírás, tanítás, adományszervezés, katasztrófamentés, nyári táboroztatás, családvédelmi programok – az életébe?

Inkább azt kérdezem, hogyan nem fér bele valakinek az idejébe mindez? Mi magyarok túl sokat panaszkodunk, de én azt vallom, hogy amire igazán időt akarunk szánni, azt meg tudjuk valósítani. Számomra példaértékű az, amit Amerikában láttam. Ott minden ember rendszeresen, akár több héten át is foglalkozik karitatív tevékenységgel a saját munkája mellett. Magyarországon ez még inkább csak kampányszerűen működik, például karácsonykor meleg ételt osztanak. Mi azt mondtuk, legyen egész évben karácsony, ezért folyamatosan segítjük étellel a rászorulókat.

(unideb.hu)