Az nyilván nem véletlen, ha valakinek a darabját a megírása után azonnal, még ugyanabban az évben megfilmesítik. Ahhoz az kell, hogy a szerző, jelen esetben Noël Coward – aki színmű- és forgatókönyvíró, színész és színházi rendező is volt egy személyben – valami olyasfajta problémára tapintson rá, ami öröktől fogva létezik, ám azt mégis újszerű, különleges köntösbe bújtatva tudja tálalni.
Coward, a színpad és a közönség jó ismerője, az 1945-ben íródott, ma már klasszikusnak számító Vidám kísértet című darabjában a klisék elkerülése végett hihetetlen arányérzékkel két síkon mozgatja a szálakat: egyfelől a felszínen az oly gyakori gondot, a házassági válságot, a válság előidézte féltékenységet és szerelmi háromszöget ábrázolja, mégpedig az író férj, Charles és úriasszony felesége, Ruth kihűlő félben lévő házasságának még udvarias párbeszédei formájában. Csakhogy hamar kiderül, hogy a kimondott szavaknak teremtő, jelen esetben egy szellemet teremtő, szellemet idéző erejük van. Erre a második síkra az elvileg a férfi írói ihletét segíteni hivatott médium, Madame Arcati házba érkezése és a sokat mondó, „csak óvatosan a szavakkal” mondata figyelmeztet. Ennek a médiumnak itt szó szerint a közvetítő szerepével a felszínesnek tűnő párbeszédek mélyebb értelme válik nyilvánvalóvá: a második feleség addig féltékenykedik, addig rivalizál az őt megelőző első feleség, Elvira képességeivel, oly gyakran frusztrált amiatt, hogy az első felesége a férjének testileg és „szellemileg” is sokkal jobban bejött, hogy egy szeánsz alkalmával Elvira fogja magát, és szellemként valóban közéjük áll.
Az, hogy Cowardnál az örök probléma a reális és a szellemvilág között – valahol a kettő között félúton – megreked, nagy lehetőséget ad a darab rendezőjének, megfilmesítőjének, illetve a színészeknek egyaránt. A film rendezője, David Lean is ezt érezhette meg, amikor azonnal a darabhoz nyúlt, és nyilván a színházi rendezők is ezzel a kettősséggel kell, hogy megküzdjenek, ezzel kell, hogy kezdjenek valamit. A szellemvilág ötletes, ügyes „mozgatása” nélkül ugyanis olcsó szappanoperává silányulna a darab.
Az 1945-ben készült film mára meglehetősen „poros” és unalmas. Ma már nem tudunk mit kezdeni vele. A film megtekintése után ezért vártam sokat – lehet, hogy túl sokat – a Játékszín előadásától. Ám a darabot látva az érzéseim meglehetősen vegyesek. Mert amíg a Madame Arcatit alakító Pásztor Erzsi fergetegeset játszik, amikor többször „transzba esve” valóban elhiteti velünk, hogy ő médium, ráadásul, olyan médium, aki egyfelől élni tud az adottságaival, másfelől még élvezetet is okoz neki (nem akármilyen, erotikus áthallásokkal fűszerezett élvezetet) a hivatásával járó gyakori transzba esés, és amíg Charles és Ruth szobalánya, Edith színrevitele Murányi Tünde lenyűgöző képességeit tükrözi, addig a többi színész előadása nem fogott meg. Mintha a férjet alakító Gálvölgyi János, a második feleséget, Ruthot játszó Liptai Claudia, a hozzájuk érkező Bradman-házaspárt megtestesítő Dózsa Zoltán és Szőlőskei Tímea, valamint az első feleség, Elvira szellemét színre vivő Hernádi Judit játékából hiányzott volna a tűz. Mintha kicsit unták volna, mintha „kötelező penzumként” adták volna elő ezt a bravúros színészi játékra lehetőséget adó darabot.
Ha nincsenek Pásztor Erzsi és Murányi Tünde antréi, az előadás valóban megmaradt volna az első, a felszínes szinten, s unalmas szappanoperává silányult volna. Mert épp a felszínes párbeszédek mögötti mélységet, a tényleges, komoly házastársi problémákat nem éreztem ki a különös és különleges szerelmi és „szellemi” háromszöget alakító színészek játékából. Pedig Zöldi Gergely szövegkönyve, az eredeti darab szövegének friss átirata amellett, hogy telis teli van nyelvi humorral (például Edith, a szobalány minden szó első hangját „elfelejti” kiejteni, így lesz az asszonyomból hatásos sszonyom, az igenisből a házaspárt idegesítő genis), nagyon jól érzékelteti a férfi és női gondolkodásmód különbségét. Azt, hogy egy férfi és egy nő mennyire mást gondol a hűségről, a házassági kötelék szentségéről. Ennek talán legeklatánsabb példája a férj szájába adott „nagyon jól ellennénk itt hármasban” mondat, és a második feleség szájából elhangzó, ugyanerre a helyzetre alkalmazott „transzcendentális bigámia” kifejezés.
De nagyrészt nem jönnek át a mondatok. Az kétségtelen, hogy Böhm György rendezésén jóval többet lehet nevetni, mint a megkopott és unalmas filmen, de a nevetés sajnos öncélú marad: nem a darabban rejlő problémák feloldását érezzük általa, nem a tragikomédia érzetét váltja ki belőlünk, csak egy-két jól sikerült mozdulat, mozzanat, hanglejtés az, ami mosolyt fakaszt az arcunkra. Miközben Böhm György ezzel az egyébként briliáns színészgárdával nyilvánvalóan biztosra akart menni. Pásztor Erzsi hihetetlen, megdöbbentő frissességén, Murányi Tünde hiteles játékán, Bátonyi György találó díszletén és Túri Erzsébet praktikus, mégis elegáns „szellemjelmezein” kívül ez most nem jött össze neki. Legalábbis Debrecenben nem.
Gyürky Katalin
Hozzászólások