Interjú Vági Bencével, a Debrecenben is megismert Recirquel Újcirkusz Társulat alapítójával és művészeti vezetőjével.
– A Debrecenben október 20-a és 22-e között több alkalommal láthatott újcirkusz produkció, a Cirkusz az Éjszakában létrehozásáig hosszú alkotói utat járt be. Készülvén az interjúra, ennek az útnak az egyik állomása különösen megfogott, azért is, mert a mostani előadást látva mintha nem illene a képbe. Az egyik szakdolgozatát ugyanis a cirkusz-torzszülöttek, a cirkuszbolondok világáról, az úgynevezett freak show-ról írta. Azt szeretném megkérdezni, hogy innen hogyan vezetett az út az ezzel a világgal látszólag ellentétes, a legegészségesebb artistákat „magába gyűjtő” produkciók létrehozásáig?
– Igazából engem, aki musicalszínházi rendezést tanultam, a fantom mint karakter érdekelt nagyon. S a fantom karaktere mögött bizony ott a torzszülöttség is. Ezért kezdtem ezt a témát kutatni, s megdöbbentő felfedezésekre jutottam, amikor megnéztem egy 1932-es filmet, a Freaks címűt, amely ezeknek a cirkuszi torzszülötteknek a világát tárja elénk. A hatvan évig betiltott filmben – hiszen a negyvenes évektől Amerikában uralkodó egészségügyi modellbe az ő figurájuk sehogyan, fizikailag és pszichésen sem fért bele – az ember azt tapasztalja meg, hogy ezek az emberek a torzságuk mellett, vagy ennek ellenére sokszor jóval egészségesebbek, mint az átlagos, vagy átlagosan egészségesnek tartott emberek. De igazából az, hogy az ő útjuk is érdekelt engem, nincs ellentétben azzal, amit most csinálok, ha azt veszem, hogy engem valahol mindig is a cirkusz vonzott. Ez fakadhat persze abból is, hogy annak idején gyerekkoromban a nagymamámmal állandóan a Fővárosi Nagycirkuszba jártunk, s már ott megfogott ez a világ, de igazából korábban, a táncos, sőt, prózai produkciók létrehozásakor is állandóan az foglalkoztatott, hogy vajon hogyan tudnám az adott produkcióba a cirkusz elemeit belevinni. A táncos előadásoknál is használnak eszközöket, s innen már csak egy lépés volt, hogy cirkuszi eszközökkel, az úgynevezett rekvizitekkel kezdjek el dolgozni, a művész és a rekvizit kölcsönhatásában gondolni.
– A produkciójukat látva arról nyilván mindenki meggyőződhet, hogy mennyire más ez a világ, mint amit a hagyományos cirkuszban megszokhattunk. Nincsenek piros orrú bohócok, zsonglőrök, lóidomárok. Ezek „hiányában” melyek azok a hagyományok – ha vannak egyáltalán – amelyekre az újcirkusz létrehozásakor támaszkodhatott?
– Azt lehet mondani, hogy a cirkusz valahol az adott ország lenyomata. Minden, cirkuszi tradícióval rendelkező országban fontos, hogy milyen előzményekre tekinthet vissza, s amellett, hogy nálunk a cirkusznak nagy múltja van, nagyon erős volt – még a kommunizmus alatt is – az orosz cirkusz hatása. Illetve, mivel az artistáink utazhattak – ami nagy szó volt az elmúlt rendszerben -, nagyon sokfelől, nagyon sok mindent gyűjtöttek össze más országok cirkuszi tradíciójából is. Viszont, amire a magyar újcirkusz szempontjából itthon építeni tudtunk, az az, hogy amíg a külföldön – Franciaországban, Kanadában – művelt újcirkuszban a talajakrobatika az erős, nálunk, a Baross Imre Artistaképzőben, ahonnan a csapatot összegyűjtöttem, a levegőakrobatikát tanítják elsősorban. A talajakrobatikában a szereplőket nyilván sokkal könnyebb összekapcsolni egymással, mint a levegőben dolgozó artistákat, így nekem, nekünk ezt kellett megoldanunk, a levegőre kellett az adott bemutató koncepcióját felépítenünk. De nemcsak ebben vagyunk mások, mint a franciák vagy a kanadaiak, hanem abban is, hogy mi csapatban gondolkodunk. Amíg a például a franciák egy új produkcióhoz mindig új szereplőt hívnak, mi azóta, hogy elkezdtük, ugyanazokkal az artistákkal dolgozunk. Külföldön a show business a fontos, mi viszont művészekkel dolgozunk, akiket nem lehet lecserélni, akik évek óta együtt dolgoznak, közösséget alkotnak, figyelnek egymásra. Ami az életveszélyes produkciók miatt különösen fontos. Vezetőként nagy a felelősségem, hiszen ha azt látom, hogy az egyik művész lelkileg nincs kész a produkcióra, be sem engedhetem a színpadra.
– Nyilván, hiszen az előadást látva a néző megtapasztalja: a fizikai megterhelésen túl itt legalább olyan erős a mentális és pszichés nyomás is a szereplőkön.
– Sőt, azt kell mondjam, a pszichés még erősebb is, mint a fizikai. Hiszen az artisták testileg annyira képzettek, annyira fel van építve a technikájuk, hogy nem ezen múlik a produkciójuk. Amikor valaki a póznán egy keréken kell, hogy végigbiciklizzen, ott már nem csak arról van szó, hogy bírja-e fizikailag. Hanem hogy fejben, lélekben épp ott tud-e lenni. Ha nem, annak végzetes következményei is lehetnek. Egyébként a csapatban való gondolkodás, a másikra való odafigyelés megtanítása, megértetése volt az egyik legnehezebb feladat, amikor elkezdtem ezekkel az artistákkal dolgozni. Mert ezt nekik soha senki nem tanította eddig. Hagyományos cirkuszra képzeték őket, ezt az új szemléletmódot is át kellett adni nekik.
– Az előadásaiknak, a Debrecenben bemutatottnak, és az összes többinek – A meztelen bohócnak, a Párizs éjjelnek és a Non Solusnak – is komoly szüzséje, komoly lelki és szellemi mondanivalója is van. Biztos, hogy jó ötlet, amikor gyerekeknek mutatják be a produkciókat? Nem kéne inkább csak bizonyos korosztályon, mondjuk 16 év felett ajánlani a megnézésüket?
-Ez is nagyon érdekes, mert ezzel kapcsolatban is sok mindent tapasztaltunk már. Van olyan, amikor bevonul több száz gyerek, s ott tényleg a teljes értetlenséggel találkozunk, ami ránk is nagyon negatív hatással van. Ám azt tapasztaltuk, hogy ha mondjuk a közönség harminc százaléka gyerek, a többi pedig felnőtt néző, tehát, ha van szülői kontroll, felügyelet, akkor általában a gyerekek is jobban megértik, hogy mi zajlik a színpadon. Egyébként ezt senki nem tudja megmondani, hogy egy közönség mitől épp befogadó, vagy mitől épp nem az. Függ az atmoszférától, tán még az időjárástól is. Már volt olyan tapasztalatunk is, hogy elég, ha csak egy olyan ember van a nézőtéren, aki negatívan áll a produkciónkhoz, aki irigykedve nézi ezt az egészet, már az rossz hatással lehet az összes többi nézőre. Viszont van ellenpélda is, amire most nagyon büszkék vagyunk: legújabb előadásunk, a Non Solus a múlt heti, MÜPÁ-ban tartott premierünk után tizennyolc perces, álló, könnyekkel vegyes vastapsot kapott.
– A debreceni előadás címének, a Cirkusz az Éjszakábannak érzek némi szimbolikus jelentését. Megfogalmazná, hogy miben rejlik ez?
-Igen, mivel ez volt az első újcirkusz-produkciónk, a címmel is azt szerettük volna érzékeltetni, hogy ebben az előadásban a narrátor által is kimondva, éjszaka hagyjuk magunk mögött a hagyományos cirkuszt, ám amikorra véget ér az előadás, már hajnal van, egy új nap kezdete, ami egyben az újcirkusz születését, kezdetét is szimbolizálja. Egyébként egy héttel a premier előtt változtattuk meg a címet, hisz akkor még az Éjszaka a cirkuszban volt a cím, de rájöttünk, hogy ezt meg kell fordítanunk, hogy az újcirkuszba eljutás, az ide utazás és repülés szimbolikus töltetét már a címmel is érzékeltetni tudjuk.
– Végezetül: mik a tovább tervei?
– Ilyenről még nem nagyon számolhatok be, hisz alig vagyunk túl a Non Solus bemutatóján, és ilyenkor még nem tudunk szabadulni az új produkció hatása alól. Illetve, ilyenkor még ezt az előadást kell felmérni, hogy hogyan hat. Hogy esetleg kell-e valamit változtatni, finomítani, pontosítani rajta. Ráadásul novemberben Franciaországba indulunk, ahol számtalan előadás vár ránk, s erre is nagyon készülnünk kell, lelkileg, mentálisan és fizikailag is.
Gyürky Katalin
Hozzászólások