Gyürky Katalin jegyzete a Bolero című filmről.
„A világon egyetlen negyedóra sem telik el úgy, hogy valaki ne hallgatná a Bolerót” – tudjuk meg a frissen a hazai mozikba került, Anne Fontaine rendezte francia romantikus drámából, amelynek középpontjában – a címe ellenére – korántsem csak ennek a kiváló zeneműnek a keletkezéstörténete áll. A klasszikus mű ugyanis – legalábbis ezt sugallja számunkra ez a csodálatosan megkomponált film – a zeneszerzője, Maurice Ravel enyhén szólva sem szokványos személyiségének tükreként is felfogható.
Anne Fontaine alkotásának ihletője az az 1986-ban megjelent, Marcel Marnat zenetudós írta Ravel-életrajz, amelynek hiteles tényei nyilván kiváló alapot szolgáltattak ahhoz, hogy azok se csalódhassanak a film láttán, akik esetleg jól ismerik a zeneszerző életútjának főbb állomásait. Ám arra, hogy a kötet mennyire csupán kiindulópont lehetett e csodálatos és lenyűgöző film megalkotásához, az alábbiakban igyekszem rávilágítani.
A Ravel-életrajzot 1903 és 1937 között követő film fókuszába ugyanis a rendező a zeneszerzőnek ezt a kijelentését helyezte: „az egyetlen szerelmi kapcsolatom a zenével volt”. Ebből a valóban elhangzott raveli mondatból kiindulva követhetjük végig a zeneszerző (Raphaël Personnaz) életének azon ellentmondásait, amely a zene iránti elköteleződése – mondhatni, örök hűsége – és, muszáj kimondanom: az aszexualitása között feszült. Mert hiába vették körül folyamatosan a nők: kezdve Ida Rubinstein (Jeanne Balibar) orosz balerinától, akinek megrendelésére a Bolero elkészült, folytatva Misiával (Doria Tillier), a hűséges baráttal, a zongoratanárnő Marguerite Longgal (Emannuelle Devos), vagy épp a háztartásbelijével (Sophie Guillemin), a filmben egyetlen jelenet sincs, amelyben a zeneszerző „megadná magát” bármely, a kegyeire pályázó hölgynek. Még amikor prostituált szolgáltatásait veszi igénybe – amely az 1920-as évek Párizsában, ebben a kulturális és szellemi tekintetben nyüzsgő nagyvárosban bevett szokás volt – maximum a táncig jut el a „kibérelt” hölggyel.
Vagy ha nem épp egy közös táncot, akkor annak a vörös kesztyűnek a kézre történő lassú, érzéki felhúzását kéri a konzumhölgytől, amely kesztyűt egy alkalommal a férjezett, de állandó szeretőt, szeretőket tartó, igen érzéki Misia hagyott abban a taxiban, amellyel Ravel az egyik szokásos – ártatlan – sétájuk után hazavitte. S ez lesz az az egyik kelléke a filmnek, ami önmagában rengeteget elárul ennek a kivételes zseninek a korántsem átlagos gondolkodásmódjáról: a vörös kesztyűhöz való ragaszkodása azt sejteti, hogy nagyon is vágyna a szexre, az érzékiségre, de valamiért ezt elfojtja magában, azzal hitegetve önmagát, hogy az ő életét, gondolatait kitölti az állandóan – fejben – hallott, majd leírandó zene, és nincs szüksége másra. Csakhogy Anne Fontaine rendezésében megkapjuk kellék szintjén ennek az ellenpontját is: azt a szintén vissza-visszatérő fekete lakkcipőt, amelyhez szintén mindvégig ragaszkodik Ravel, és amelynek hiányában még próbára sem hajlandó bemenni, azaz, amely kellék egyértelműen a zene iránti elkötelezettségét tükrözi. Az érzékiséget és a zene iránti hűséget szimbolizáló tárgyak párharcában látszólag mindig a fekete lakkcipő kerül felül, egészen addig, amíg a Bolero meg nem születik…
A hosszas vajúdás – és persze Ida Rubinstein kitartó ostroma – hatására megszült remekmű hallatán és láttán – amikor végignézi a balettelőadás próbáját – Ravel szó szerint elszégyelli magát, mert ekkor érzi meg: szándékai ellenére micsoda erotikus töltet dübörög a művében. És számon is kéri Rubinsteint, hogy miért csinált bacchanáliát a balettjéből. Azaz, ez az a pontja az életének, amikor „kibújik a szög a zsákból”, és a megszült mű tükrözni kezdi az elfojtott, tudata alatti vágyait. Épp ezért Ravel továbbra sem képes megkedvelni az egyre népszerűbbé váló zeneművét, sőt, meg akarja komponálni mellé a maga Antiboleróját, hogy ne ezzel az érzéki darabbal hozzák összefüggésbe a nevét.
Ennek a benne dúló harcnak, a szexualitás elfojtásának azonban lehetett még egy oka: mégpedig Ravel anyjához való szimbiotikus viszonya. Az, hogy menniyre fontos volt ennek az embernek az életében az édesanyja, a rendező – egy zseniális fogassal – azzal érzékelteti, hogy utána minden egyes fent felsorolt nő, aki Ravel a közelében volt, vagy aki közel akart hozzá kerülni, a filmben közel ugyanúgy néz ki, mint a mama (Anne Alvaro): minden egyes nőnek ugyanolyan fekete, félhosszú haja, s közel azonos arcberendezése van. Ami számomra azt mutatja, hogy Ravel aszexualitása mögött az anya iránti – nyilván nem szexuális tartalmú – ragaszkodás, némi anyakomplexus is megbújhatott. Amit a mama halála után is csak a Bolerója erotikus töltete oldott fel némiképp, Ravel életmódja egyáltalán nem.
Mindezen felsorolt motívumok azonban korántsem merítik ki Anne Fontaine filmjének tárházát: a csodálatosan fényképezett, a ’20-as évek Párizsának hangulatát tökéletesen visszaadó alkotásnak oly sok, felfedezésre váró rétege van még, amelyek felfejtését szívből ajánlom önöknek. Az Apolló moziban utánajárhatnak mindennek.
Gyürky Katalin
Hozzászólások