2017. január 30-án Rusz Márk Milán rendezésében és Varga Klári előadásában nem először láthattunk olyan zenés estet, amely valamely híresség életét dolgozza fel. Az Edith Piafot és Karády Katalint megidéző produkciók után most a Kossuth-díjas, de élete végén igencsak méltatlan helyzetbe kerülő, szeretetotthonban élni kénytelen, roma származású népdalénekesnő, Kovács Apollónia „elevenedett meg” a színpadon a már jól összeszokott alkotótársak jóvoltából.
A Cigány sorsdráma – zenés vándorlás alcímmel meghirdetett program valóban vándorlásra, több vonatkozásban is utazásra készteti a nézőt. Egyfelől Varga Klári sajátos időutazásra invitálja a nézőt akkor, amikor a szeretetotthonban magányosan éldegélő, a férje után csak Grabócznénak szólított idős Kovács Apollóniaként lép színre, hogy azután gondolatban, s időskori gönceit fehér, fiatalos ruhára cserélve visszafiatalodjék, s elkezdje születésétől kezdve mesélni az élete történetét. Ehhez azonnal segítségül hívja zenésztársait: a tangóharmonikán őt kísérő Rusz Márk Milánon kívül, aki itt Zsigát testesíti meg, Romugrót és Sárközit, azaz Suki Istvánt és Gyorgyev Bránimírt. Ezzel veszi kezdetét az a prózában elmondott életrajz, amely a művésznő életének minden fontos állomásán „megpihen”, hogy ott egy, a zenésztársak kísérte zenei betéttel is bővüljön. Ezen az időutazáson jut tudomásunkra Kovács Apollónia cigány származása mellett az erdélyi mivolta is, ahol a kislány a nagymamája meséin felnőve a cigányság szabadságvágyát, „repülni tudását” szívta magába. Egészen 1944. augusztus 2-áig tartott ez a szabadság, amikor a nácik „több ezer romát ültettek Illés tüzes szekerére”, azaz vittek Auschwitzba, s az akkor még kislány Kovács Apollónia itt lett a testvéreivel együtt árva, hisz a németek nemcsak az apját és az anyját, de még a nagymamáját sem hagyták életben. Az auschwitzi megrázó élmény után a kislány nevelőszülőkhöz, majd nevelőotthonba került, mígnem az egyik pártfunkcionárius felfedezi a tehetségét, s elkezdődhet a karrierje. Először színházi szerepeket kap, majd pedig – miután megjelenik az első nagylemeze – már nemcsak országszerte, hanem világszerte híressé válik, s önálló estjei mellett már nem kell a színházban játszania. S utazni ekkor már nem a nagymamája mesélte madárszárnyakon, hanem repülőn utazik, mind az öt kontinenst bejárva.
Az életút időutazás keretében történő felvázolása azonban csak az egyik része ennek az egy estés vándorlásnak. Az életrajz hallgatása közben a zenében is nagy utat járhatunk be a művészekkel együtt: képet kapunk arról, hogy a színpadon megszólaltatott roma népdalok mellett a hányatott életútja során ennek a művésznek még hányféle zenei műfajban kellett megszólalnia. A nevelőotthonban például a Rákosi- vagy a Kádár-rendszert éltető indulókat, a színházban pedig operetteket énekeltettek vele, s azt, hogy ő minden műfajban otthonosan mozgott, most Varga Klári hiteles előadása is bizonyítja a számunkra.
A zenei műfajok közötti kalandozás mellett azonban van egy, még az eddigieknél is szimbolikusabb vándorlásjellege az előadásnak. Mintha Kovács Apollónia, mindenki Pólikája itt visszavándorolna, vissza tudna vándorolni a közönségéhez, azaz az egyetlen, számára éltető közeghez. „Hát mégis eljöttetek” – hangzik többször is az előadás során a mondat. A közönség többszöri megszólaltatásával, sőt, megénekeltetésével, a velük folytatott párbeszédekkel itt olyan szituációt teremtenek az alkotók, mintha a művésznőt mégis meglátogatnák az otthonban, mégis emlékeznének rá, mégis vágynának a hangjára. Ennek a helyzetnek a színpadi megképzése az alkotók részéről, azt gondolom, tudatos cáfolata, el nem fogadása, megtagadása annak a ténynek, hogy egy Kossuth-díjjal kitüntetett alkotóművésznek az ismeretlenség homályába veszve, magányosan, a közönsége által is elhagyatottan, egy személytelen, mindenféle humánumot nélkülöző otthonban, a művészetéről tudomást sem véve kell végeznie.
Véleményem szerint az előadás, amely a másik két vándorlásmotívumával is méltó emléket állít a népdalénekesnek, ezzel a „gesztusával” teszi a legtöbbet annak érdekében, hogy ha csak posztumusz is, de mégis tisztázódjék, mekkora helyet foglalt el a magyar s a roma művészetben egyaránt Kovács Apollónia. Köszönet mindezért a zenészeknek, a rendezőnek, s annak a Varga Klárinak, akinek, akár prózában, akár dalban nyilvánuljon is meg, ezen az estén elhittük: ő Polika, személyesen.
Gyürky Katalin
Hozzászólások