Első alapkérdés: melyik csapat hoz tűzbe inkább? Egy sok-sok pénzből összeshoppingolt légiósbanda, amely bajnok lesz, vagy egy többnyire saját nevelésű, fiatal magyar játékosokra épülő gárda, amely a dobogóért küzd? 10 szurkolóból 9 az utóbbira szavaz. A fradisták is.
Ahogy álltam szombaton a Loki-Fradin a B-középben, érdeklődésképpen feszült figyelemmel követtem a csapatok bemutatását: a DVSC egy légióssal állt ki a rangadóra, az összes pályára lépett hazai focista közül 9(!) debreceni nevelésűnek minősíthető, míg a Ferencváros kezdőcsapatában 9(!) vendégjátékos kapott helyett, a három magyar Dibusz kapus, Lovrencsics és az egyébként szintén debreceni nevelésű Sigér Dávid volt. Nem lehetett tehát indokolatlannak nevezni a cívisvárosi drukkerek Ria, Ria, Hungária! skandálását, és akkor még visszafogottan fogalmaztunk.
Ezen tények tudatában (és a két csapat költségvetése közti szakadéknyi különbséget tekintve) nagyjából azt lehetett várni, hogy a marcona vérprofikból álló FTC szoros küzdelemben megnyeri a meccset a lelkes, ám jórészt elvileg gyengébb adottságú debreceniek ellen. 82 percig ez – a kissé unalmas – film volt műsoron, ám aztán hirtelen éles váltás, filmnyelven vágás következett: Bódi bevállalt egy újabb sprintet, Tőzsér belőtte a tizit, a hosszabbításban meg jött Zsóri Dániel. A többi már sporttörténelem: megszületett a Nagyerdei Stadion eddigi éveinek legikonikusabb gólja.
Ezen a ponton botlunk a második alapkérdésbe: ha a DVSC úgy tele van lóvéval, mint a Fradi, és a világ minden tájáról válogatott játékosokat vásárolhat, pályára kerül-e egy ilyen rangadón a hajrára egy 18 éves, 0 NB I-es meccsel rendelkező ifjonc? A válasz: nem. Nem bizony, még úgy sem, hogy Herczeg András vezetőedző szokott bízni a fiatalokban. Ha a DVSC annyi pénzből gazdálkodna, mint az FTC, akkor Kinyik, Szatmári, Kusnyir, Ferenczi, Varga Kevin, Szécsi és Zsóri jó eséllyel valamely NB II-es vagy NB III-as csapatnál senyvedne kölcsönben, hogy aztán nyomtalanul eltűnjön a magyar labdarúgás végtelen süllyesztőjében.
De nem ez történik: a fiúk, a mi fiaink hétről hétre az NB I-ben nyomják, néha pedig híresek lesznek, mint Bódi a szögletgóljával vagy Zsóri az ollózásával. Úgyhogy a kevesebb pénz néha több: nem állítható, hogy ez a jövő útja (több ponthoz vélhetően több pénz kell), ám így legalább megteremtődik a lehetőség. A lehetőség, amely a magyar futball egyetlen lehetősége: fiatal magyar játékosok játszatása kimondhatatlan nevű futballvándorok helyett. Zsóri Dániel most kihasznált egy lehetőséget: aki nem érti az üzenetet, ne dolgozzon a magyar fociban.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások