Másodpercek teltek el, és még mindig nem akartam elhinni, hogy ez megtörtént. Pörgettem az agyam, de nem tudtam felfogni, mekkora a valószínűsége, hogy ez mégis megtörténik, pont velem, pont most?
Sietősen indult a reggel, mert nem egyszerű egy kisgyermekkel, akit pár nap választ el élete második születésnapjától, időre odaérni valahová. Márpedig mi a szokásos, kötelező védőnői látogatásra igyekeztünk. Reggel korábban ébredtem, hogy minden zökkenőmentesen alakuljon. Gyors öltözés, ágyazás, reggeli a pindurnak, szaladok ébreszteni. Játszik a drága, nem akar kimászni az ágyból, eltötyörészik mindennel, érzi, hogy ez nem egy átlagos reggel, húzza az időt, de sebaj, felkészült anyuka révén ráérünk, tudtam, mire számíthatok. Pontosan ki volt sakkozva minden, és be volt kalkulálva minden, ami csak eszébe juthat egy gyakorló anyukának. Vagy mégsem?
Babuci jóllakottan, szépen felöltözve, útra készen játszik édesen, anya felöltözve, útra készen, még a reggelire is jutott idő, autó startra készen. Utolsó indulás előtti pisi, és irány az autó. Gondoltam mindezt túltelve pozitív magabiztossággal. Beléptem a mellékhelyiség ajtaján, s hallottam magam mögött egy apró kattanó hangot. Á, az nem lehet, biztosan nem, hiszen az ilyesmi csak a nagyon jól megrendezett filmekben, jól megírt könyvekben, ott is leginkább a mesékben fordulhat elő. Esetleg csak a képzeletben élő, gazdag fantáziával megáldott anyukák találnak ki hasonló sztorikat riogatásként. Nos, de igen, ez a valóság, és bár valóban színes a képzelőerőm, nem vagyok fantom anyuka, sem mesehős, de még csak színésznő sem. Van viszont egy majdnem kétéves csodálatosan ügyes kisfiam, aki szeret utánam jönni a mellékhelyiségbe, de ezen a reggelen nem jött be, csak nemes egyszerűséggel rám zárta a budi ajtaját. Másodpercek teltek el, és még mindig nem akartam elhinni, hogy ez megtörtént. Pörgettem az agyam, de nem tudtam felfogni, mekkora a valószínűsége, hogy ez mégis megtörténik, pont velem, pont most?
Persze, rajtunk kívül senki sincs a házban, én az ajtó egyik oldalán kétségbeesve, a gyerek a másikon metál nyugodtan. Ebben a helyzetben hatalmas mázli a kor betegsége: kezekhez nőtt mobilok. Valami Isteni sugallatnak köszönhetően a nagy sietségben megmarkoltam a telefonomat, így ő is túszul esett, és együtt raboskodtunk. Mint az őrült, hívtam a férjem, bár sejtettem, hogy nem igazán tud rajtam segíteni szorult helyzetemben. Süket a telefon, nem baj, hívom ész nélkül hatszor, mire leesik, hogy a munkájából adódóan repülőgép módban van, és amúgy sem tudná felvenni. Á, van messenger, azon elérhető. Rövid, tömör üzenet: Baj van!!! Semmi reakció, nem is látta. Hívom tesómat, nem mintha ő bármit is tudna segíteni, kisgyermekkel ül ő is otthon, de legalább felveszi. Mákom van, a sógor tud jönni, menteni, szuper, várok. Férjem üzenete: Mi a baj?
Írtam, hogy a fia túszul ejtett, válasz: B_szki, sietek. Élő interjúm van, itt ül a vendég.
Jellemző… Ez is csak velem fordulhat elő. Hívtam a kis drágát, hogy jöjjön, nyissa ki az ajtót. Meg is jelent hűségesen, de az ellenkező irányba forgatta a kulcsot, rángatta a kilincset, majd feladta. A kulcslyukon keresztül figyeltem, ahogy hoz magának egy kisautót, bekapcsolja a tv-t, és leül elé a kanapéra, mint aki jól végezte dolgát. 59 perc, mínusz tíz köröm, plusz tíz ősz hajszáll, jónéhány telefon, és messenger üzenet, egy lemondott védőnői időpont, egy lemerült telefon, néhány szívroham után szinte egyszerre, két különböző bejáratnál megérkezett a felmentősereg. Az én egyetlen, drága kisfiam reakciója: Heheee.
Lehet, hogy a héten egy újabb mesét írtunk?
SKGy
Hozzászólások