Ha azt írom, hogy az ápolók a gyógyulás oszlopos tagjai, hogy nélkülük egy fontos pillér hiányozna az egészségügyből, és hogy pont ők nem kapják meg azt a megbecsülést, ami a munkájukkal járó felelősségért és nélkülözhetetlenségért járna, talán nem állítok valótlan dolgokat. A koronavírus-járvány az ő szerepüket is kiemelte a gyógyítás homályos folyamából. Értük is tapsoltunk tavaly márciusban. Hősöknek neveztük őket, és minden virtuális platformon megköszöntük a frontvonalban tanúsított áldozatos munkájukat. De ez elég? Csak most, a pandémia szorításában kell hálásnak lennünk azért, hogy ápolnak minket, ha egy kórházi osztályon találkozunk? Ma van a Magyar Ápolók Napja!
A betegápolás egyidős az emberiséggel. Őseink korában is ápolták a gyengéket, elesetteket, virrasztottak a beteg ágya mellett, és igyekeztek segíteni szervezetét, hogy nyerjen az életért folytatott csatában. Főként a nők tevékenysége volt ez (talán ezért lett az ápoló szinonimája a “nővér” kifejezés) , egyes források szerint az anyai ösztönből eredően, azonban a gyengébbek támogatására való hajlandóság nemtől függetlenül -jó esetben- minden emberben megvan. Az emberiség és a gyógyítási módszerek fejlődésével fejlődött az ápolás is. Ahogyan az orvosi tevékenységek, úgy az ápolói munka is intézményes keretek közé szorult, és a fehér köpeny mögött igyekeznek évszázadok óta támogatni az embereket leggyengébb perceikben.
Miért pont ma?
Ma van a Magyar Ápolók Napja. A dátumválasztás nem véletlen, hiszen Kossuth Lajos legfiatalabb húgának, Kossuth Zsuzsannának a születésnapjára datálták a magyar ápolók előtti tisztelgés hivatalos napját.
Nem csupán híres bátyja miatt ismeri a nevét az utókor: a 1848-49-es szabadságharc alatt ő volt a tábori kórházak főnővére. Neki köszönheti hazánk a legelső katonakórházak megszervezését és létrehozását. New Yorkban hunyt el, Amerikában nagy tiszteletnek örvendett még életében, hiszen ő hívta fel a nyilvánosság figyelmét egy örök érvényű emberi kötelességre: a sebesült katonák ápolására.
Egyes források szerint önfeláldozó szemléletével megreformálta a betegápolást, ami évekkel előzte meg Florence Nightingale tevékenységét. Az Országos Főápolói Hivatalt Kossuth Lajos hozta létre, 1849.április 16-án, és kérte fel nővérét annak vezetésére. Neki köszönhetően alakult ki a kórház tárgyi felszereltségét tekintve is egy alapelv, ami sokat javított az akkori egészségügyi viszonyokon, és ültette el a helyes gyakorlat magjait a betegápolás mindennapjaiban.
Az önzetlenség és a megbecsülés
Az ápolói hivatás önfeláldozást kíván. Az ápoló dolgozik éjjel és nappal, hétvégén és ünnepnapon is. Az ápoló munkája során életekért felel, öltöztet, tisztába rak, mosdat, etet, gyógyszert adagol, sebet kötöz, infúziót köt be, szúr, letapaszt, támogat. Az ápoló a kapocs beteg és orvos között. Szerepük nélkülözhetetlen a gyógyulásban, megbecsülésük mégis elmarad szerepük nagysága mellett. Miért?
Tavaly márciusban az ablakokban állva tapsoltunk nekik, amiért végezték a munkájukat- saját és családjuk egészségét is kockáztatva- a koronavírus-járvány legelején. De nem volt ez így máskor is? Nem kockáztatja a saját és családja egészségét az az ápoló nap mint nap, aki fertőző-osztályon dolgozik? Ki tapsolt annak az ápolónak, aki végstádiumban lévő betegek mellett van az utolsó percekben, és éli át testközelből az emberéletek végét? Ki tapsol annak az ápolónak, aki intenzív-osztályon dolgozta le aktív évei nagy részét, és látott a csodák mellett rengeteg tragédiát is?
Az egészségügy helyzete, és a benne dolgozók hozzáállása is gyakran témája a komment szekcióknak. Szó van undok hangnemről, modortalanságról, megjegyzésekről. Mint ahogy minden szakterületen dolgoznak ilyen paraméterekkel emberek, nemde? Mégis oly sokszor az ápolókat állítják pellengérre kommunikációjuk miatt. Azokat az ápolókat, akik a sok szempontból is fejlesztésekre szoruló egészségügyi intézményekben dolgoznak, és igyekeznek olyan körülmények között helytállni, amelyeknél bőven van ráncfelvarrásra igény.
Egy tavalyi kutatás szerint a magyar ápolók létszáma az elmúlt években rohamosan csökkent, rengeteg szakdolgozó költözött külföldre egy jobb élet és jobb fizetés reményében. A csökkent létszámmal arányosan viszont nem csökken a terhelés, hiszen egy korábbi kimutatás szerint mi magyarok töltjük az öreg kontinensen belül a legtöbb időt kórházban. Ergo itt a rengeteg a beteg, akiket kevés ápoló tud csak ellátni.
Ilyen nyomás alatt teljesíteni naponta nem egyszerű. Koronavírus nélkül sem. Egy világjárvány közepén pedig igencsak megköveteli az elhivatottságot. A Magyar Ápolók Napján szeretnék egy virtuális tapsot megelőlegezni az egész 2021-es évre minden ápolónak- legyen férfi, nő, idős vagy épp pályakezdő, covid-osztályon dolgozó vagy betegfelvételen munkát teljesítő- hiszen nekik is köszönhetjük, ha gyógyultan távozunk a kórházból, és -jó esetben- lezárhatjuk életünk egy megpróbáltatással tűzdelt szakaszát.
Hozzászólások