1987-ben születettem. Bár az még a rendszerváltás előtt volt és nekem is vörös csillag van a születési anyakönyvi kivonatom első oldalán, én a régi rendszert nem tapasztaltam meg. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy 1991 nyarán láttam volna azt a Csipet Csapat epizódot, amit megszakítottak II. János Pál pápa máriapócsi beszéde miatt (bár az rémlik akkori hírekből, hogy Debrecenben is járt), ahogyan a Kacsamesék ominózus, A gonosz bálna című epizódját sem láttam 1993 decemberében Antall József halálakor. Egyébként épp aznap, 1993. december 12-én fogadták el az Oroszországi Föderáció alkotmányát, ezt azóta minden évben ünneplik. Én már egy ilyen kis nyugati gyerek voltam a keleti országrészen, aki az észak-amerikai profi kosárlabdaliga csúcsjátékosa, Michael Jordan iránt rajongott a ’90-es évek közepe óta, a moziban is őt nézte, ahogy Tapsi Hapsival legyőzték a szörnyválogatottat, majd az amerikai hatások az évtized végére tovább erősödtek és kiterjedtek: az akkor már megszűnt, de örök beszédtéma Nirvana, a félelmetes Marilyn Manson vagy a dühös Korn világai kebeleztek be.
1997-ben jött a csoda, a kereskedelmi tévék, a Dragon Ball, majd a Dragon Ball Z lett a minden, így lettünk igazi multikulti: nem csak az USA, de Japán is olyan erős hatásokat tett rám/ránk, hogy azok a mai napig velem/velünk vannak és velem/velünk is maradnak életem/életünk végéig. Ebben teljesen biztos vagyok.
Ebből a korból más emlék is erősen él bennem. Hogy az országból még csak pár éve mentek el az orosz katonák. Azt az iskolapadban is tanultuk, hogy az oroszok nem voltak túl kedvesek velünk soha, szívtunk is miattuk rendesen. Néha jártunk Debrecenben (ami nagy dolog volt) és ha netán a Mikepércsi út felé haladtunk, mindig elhangzott a Wartburgban, hogy az akkoriban épp nem üzemelő reptér egy szovjet katonai objektum volt. Amikor 1996 tavaszán a két nagynéném elvitt az Apollo moziba, hogy megnézzem a Toy Story című animációs filmet, megtudtam, hogy pár éve még Vörös hadsereg volt a Piac utca neve, ahol ma is üzemel a filmszínház.
Mivel a Dragon Ball meg a zenei klipek miatt viszonylag sokat néztem a televíziót, akarva-akaratlanul találkoztam politikai üzenetekkel, hírekkel. Hamar összeállt a kép a kiskamasz fejemben: Orbán Viktor 1989-ben irányt mutatott, ruszkik haza, mi meg csatlakozzunk a Nyugathoz. Amikor 1998-ban miniszterelnök lett, a család (ahol mindig is sok belső viszály volt) egy emberként ünnepelt, mert csakis benne látták, hogy nem viszi tovább a kommunista örökséget. Én meg 11 évesen úgy voltam vele, hogy hiszek nekik. Mi mást is tehettem volna két NBA mérkőzés között (köszönök mindent, id. Knézy Jenő!). A Chicago amúgy is tarolt, ha pedig Orbán visz minket a nyugat felé, akkor nem csak a következő bajnoki cím lesz meg, hanem a boldogabb jövő is. És így is lett. A Bulls 1998 nyarán is bajnok lett, a következő évben pedig Orbán vezetésével NATO-tagok lettünk. Ezt akkoriban mindössze úgy értelmeztem, hogy ha megint lesz valami nagy háború, együtt leszünk az USA-val meg Nyugat-Európával. És ez még egy tininek is tudott megnyugvást adni.
Mikor eljött az ezredforduló, sok dolog megváltozott a világban. A 911-es terrortámadások középiskolás éveim második hetében zajlottak, örökre nyomot hagytak bennem. Persze félni nem féltünk, sőt, ugye épp akkoriban a legbátrabb az ember. Aztán véget ért az első Fidesz-éra és esküszöm, hogy még én is szomorú voltam. Mert annyi rosszat hallottunk a régi világról, annyi szörnyűséget. Az első csecsen háború hírei jutottak az eszembe, amelyeket kedvenc televíziós műsoraim közben kaptam az arcomba. És láthattuk, tapasztalhattuk, hogy hiába omlott össze a Szovjetúnió, a ruszkik nem fognak soha teljesen megszelídülni. És az MSZP visszatérése olyan érzés volt, hogy nemrég végre elindultunk a másik irányba, most meg négy év után hátraarc.
A Gyurcsány-korszak már fiatal felnőttként fogadott, vegyes érzelmekkel. Nem is az őszödi beszéd meg a 2006-os zavargások a legerősebb emlékek, hanem az ellenzéki Orbán Viktor, aki minden eszközt megragadva hangoztatta továbbra is oroszellenes álláspontjait. Szerencsére ezen üzenetei nagy része a mai napig elérhetők a fidesz.ru fidesz.hu oldalon, jöjjön is pár kedvenc:
2008. augusztus 16. – Civilizált, békés válaszlépéseket lehet tenni
2008. augusztus 16. – Nem a háborúra! Ebben van egy annyira jó rész, hogy muszáj külön idézni:
“Szijjártó Péter országgyűlési képviselő, a Fidelitas elnöke az 1956-os magyar szabadságharc és a mostani grúziai konfliktus között vont párhuzamot. Úgy értékelte: ha lerohannak egy független államot, akkor az is elképzelhetővé válik, hogy Moszkva ugyanilyen brutálisan fejezi ki nemtetszését, ha érdekeivel ellentétesnek tartja a következő ukrán, szlovák, litván, vagy akár magyar miniszterelnököt. Feltette a kérdést: vajon nem egy busás állásajánlat áll-e amögött, hogy a magyar kormány eddig nem foglalt egyértelműen állást a kaukázusi konfliktusról.“
2008. augusztus 21. – Orbán Viktor levelei európai politikusoknak
2008. augusztus 26. – 2002 óta 23 milliárd ment el kommunikációra
2008. augusztus 31. – A NATO-nak kell kezelnie a Laborc-veszélyt
2008. szeptember 2. – Oroszország beavatkozott a magyar belpolitikába
2008. szeptember 2. – Oroszország elszigetelheti önmagát
Nem untatnék tovább senkit hobbijaimmal és családi életemmel. Innen amúgy is hamar eljutunk oda, hogy Orbán visszatér a trónra, de már valami nem ugyanaz. Közben hiába lettünk EU-tagok is (na jó, ezt még elmesélem: aznap, 2004. május 1-én, a csatlakozásunk napján végre lecseréltük házunk ezeréves, rozoga kerítését és én ettől meg egy lánytól mérhetetlenül boldog voltam), de a politika 2010 után már nem volt olyan, mint korábban. Csak az egyszerre vak és süket nem vette észre, hogy egy megbántott, sértődött ember tért vissza, aki eldöntötte: többet nem engedi el azt a széket, kerül, amibe kerül. Nos, láthatjuk, hogy jól kapaszkodik, ennek ára meg ugye nem számít.
Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy a pénz túl van értékelve. Mert jön és megy. Vannak dolgok, amelyek értékesebbek. Ezt időről időre felidézem és rájövök, hogy nagyon igaza van. Nem is az bánt a legjobban, hogy mennyi pénz költődött el rosszul és mennyi tűnt el. Hanem az, hogy morálisan mivé lett ez az ország. A gyűlölet, a kirekesztés, a bántás, a rágalom országa lettünk. Fiatal felnőttként csak kapkodtam a fejem, amikor ugyanaz az ember, aki ’89-től kezdve – mondhatni egész gyerekkoromban – mutatta az új utat, gondolt egyet és személyes vagy bármilyen önző érdekei miatt visszafordult keleti irányba. És most (dehogy most, évek óta ez megy) ott tartunk, hogy az EU-s pénz az kell, de minden eszközzel Brüsszel és az EU ellen hangoljuk a szavazótábort. Másokat ugye nem lehet, értelmes embert nem láttam még, akinek Magyarországon kára származott volna abból, hogy országunk az Európai Unió tagja.
Azóta ezerféle elképzelés született, hogy mi az oka mindennek. Hogy a ’48, a világháborúk és ’56 után mi nem érezzük át Ukrajna elpusztításának erkölcsi terhét. Hogy a mi pénzünkből fenntartott közmédiában orosz propaganda megy. Hogy a Fidesz-szavazók jelentős része (akiket épp az oroszellenes gondolatmenettel lehetett anno megnyerni) oroszbarát és nem sajnálja a szomszéd ország véres megtorlását. Pont mi, magyarok.
Mindig beszéljük az ismerősökkel, hogy mi az a pont, ahol tényleg van egy határ. Hogy az ember többet, többször felszólal azon rendszer ellen, ami nem tetszik neki. Nos, amikor épp ártatlanokat, védteleneket bombáznak tőlünk nem messze és mi azt mondjuk, hogy a szankciókban van egy vörös vonal (az energiaszektor), mert az olcsó gáz mindennél fontosabb, mert csak akkor van rezsicsökkentés, akkor azt hiszem, hogy a kormányunk megbukott. Lehet, hogy megnyerik az idei választást is, de morálisan már veszítettek. Akkor is, ha nem épp az oroszok vertek és öltek volna minket annyiszor a történelem folyamán. De így meg pláne.
Az én felmenőim a ’40-es években zsidókat bújtattak annak a háznak a pincéjében, ahol felnőttem. Ha ők ezt életük kockáztatásával meg merték tenni, az a minimum, hogy kinyitom a számat én is azt mondom: elég volt!
Hozzászólások