1996-ban ezen a napon láthatta először a nagyközönség Danny Boyle Irvine Welsh 1993-as regényéből adaptált észveszejtő alkotását, ami még közel harminc évvel világra jövetele után is minden egyes alkalommal két kézzel megragad, megrág és kiköp. Még engem is, aki Z generációs lévén még gondolatban sem voltam a film születésekor.
„Gondolj életed legnagyobb orgazmusára, szorozd meg ezerrel, és még mindig a közelében sem vagy.”
idézet a Trainspotting c. filmből.
Azt olvastam egyszer, hogy a heroin hatása olyan, mint egy szívből jövő anyai ölelés. Mindenkiben betölti azt az űrt, ami a személyiség egyik esszenciájának hiányát hordozza magában és messze űzi a lélek szegénységét. A film, ami egy csapat némi bájjal átitatott, azonban igencsak visszataszító emberről szól, annyira nyers, őszinte és megbotránkoztató, hogy huszonhét évvel az első vetítése után is teljes mértékben releváns, sőt meglehetősen kultikussá vált film.
A főszerepben pedig az Ewan McGregor által alakított Mark Renton mellett a heroin és annak hatásai állnak – a maga megbotránkoztató naturalisztikusságával aláfestve.
A közel harminc éve alatt írtak már a Trainspottingról jót, rosszat, statisztikákkal teletűzdelt véleménycikkeket, azonban úgy gondolom érdemes kiemelni a pszichikai, emocionális oldalról jövő váratlan hullámzásait a szóban forgó filmnek.
Első perctől kezdve úgy árad szét a néző egész testében a ’90-es évekbeli skót valóság, mintha a filmben bemutatott életvitel egyszerre hangszerként tekintene a közönség idegszálaira, melyeken a függőség, a szükség, a szex és a halál játssza a vonósnégyest.
A brit fekete komédia nem csak túltolt látványelemekkel és radikálisan ellentétes jelenetek sorozatával hat közönségére, hiszen azon kívül, hogy minden egyes popkulturális utalása a helyén van, még egy olyan soundtrackot is köszönhetünk a szatírának, ami tökéletesen megállja a helyét a film atmoszférájában.
Minden karakter szerethető, annál kevésbé szerethető hibákkal felruházva, a néző azonban mégis megtalálja bennük – vagy a hibájukban – önmagát.
Mark, Spud, Sick Boy, Tommy és Begbie sorsközösségét a hatodik szereplő, a nyomor tartja össze, amivel szinte egyértelműen együtt jár a droghasználat. Ugyan sem Begbie, sem Tommy nem él a szerrel, viszont mindkettőjükben lapul egy másfajta – elmondásuk ellenére ugyanolyan rossz – szenvedély.
A folyamatosan levegőben lógó kérdés, hogy miért ezt az életstílust választják a szereplők, keretszerűen jelenik meg a film kezdetén és végén. Az elveket és erkölcsöket számításba sem vevő cselekménysorozat magában hordoz olyan problémákat, mint a nincstelenség, sorozatos törvényszegés, gyermekhalálozás és pénzhiány. Az erkölcstelen életet pedig nem lehet csak úgy ott hagyni, hiszen az mindig visszaköszön – a filmben látottak szerint.
A folyamatos belső harc hatásainak megbotránkoztató bemutatása az, ami huszonhét éve a katalizátora ennek a produkciónak.
Összességében pedig ez az összes érzékben izgalmat keltő, hullámvasútszerű élet átható prezentálása emelte piedesztálra az olyan későbbi – ma már mással elképzelhetetlen – karaktereket, mint Obi-Wan Kenobi (Ewan McGregor) és Sherlock Holmes (Jonny Lee Miller).
Így lépi át ma az Egyesült Királyság történelmében a 4. legtöbb hasznot termelő film a 27-esek klubjának küszöbét.
Hozzászólások