A napokban a hazai mozikba kerülő dokumentumfilm-szatíra a primer témájával ügyesen csalogatja be a (hiszékeny) nézőt a moziba. Lakatos Róbert kolozsvári filmes legújabb alkotásáról ugyanis a beharangozója alapján azt gondolhatnánk, hogy az (erdélyi) kutyatartás mindennapjairól fog szólni. Ám rögtön az első jelenetben a rendező, aki a (kutyák mellett) egyben a főszereplője is a filmnek, figyelmeztet: ahogy minden mozgóképes alkotás, így az övé is manipulálni fog. Ám szerencsére ezt a jóízlés határain belül, kellő humorral és (ön)iróniával teszi. A Ki kutyája vagyok én? című filmen jártunk.
Fontosnak tartom már az írásom elején ismételten leszögezni: Lakatos Róbert valóban úgy „manipulál”, hogy azzal nem sért meg se embert, se kutyát.
Azaz nem magyarkodja túl azt a témát, amit elvihetne ebbe az irányba is. Mert amikor az Erdélyben is őshonos magyar kutyafajta, a kuvasz degenerálódását megakadályozandó saját kutyája, a „szingli” Talpas érdekében is azon munkálkodik, hogy kitenyésszen egy mintafalkát, egy, a kutyák az embert szimbolizálják tematika mentén elmehetne odáig, hogy ezzel az Erdélyben kisebbségben élő magyarok román honfitársaiknál nemesebb mivoltára mutat rá. Ám azzal, hogy nem ezt, és ennek nem is az ellenkezőjét teszi, hanem a kutyák sorsán keresztül rámutat ennek az abszurditására, valami nagyon fontosat közöl az emberről.
Azt, hogy szülessél te akár magyarnak, akár románnak, akár szerbnek vagy épp németnek, nem lehetsz tökéletes.
A dokumentumfilm másfél órája alatt ugyanis – amely azért is lenyűgöző, mert a mintafalkához való egyedeket keresve végigvezet bennünket a leggyönyörűbb erdélyi tájakon – az derül ki, hogy még a magukat legjobbaknak mutató kutyák is korcsok, elkorcsosultak: vagy „nyalnak a hatalmon lévőknek és bántalmazzák az elnyomottakat, vagy gyávák és tolvajok, vagy indokolatlanul agresszívek”. Ezzel szembesülve már senki számára nem kérdés, hogy a kutyákon keresztül az emberi faj elkorcsosulásáról beszél az alkotó, ám a lényeg az, hogy itt sem csak magyar vagy csak román kutyák szimbolizálják ezt a degenerálódást.
Mert mitől román vagy épp mitől magyar egy kutya? Attól, hogy a gazdája milyen nyelven, magyarul vagy románul beszél hozzá? Vagy attól, hogy milyen a genetikai állománya?
Nos, ez utóbbi kérdés ismét csak szimbolikus: mert ahogy a kutyáknál se lehet mindig megállapítani – sőt, a leggyakrabban nem – hogy mely és milyen alomból származnak, úgy az emberekre is általában a „kevertfajúság” jellemző. Hangsúlyozom: egyáltalán nem politikai, hanem biológiai értelemben. Ennek bizonyítására csináltatja meg a maga genetikai térképét is a rendező, és láss csodát, róla is az derül ki, mint a fajtisztának vélt, de valójában korcs kutyákról: balti, balkáni de még közép-ázsiai vér is csörgedez az ereiben. Pedig színtiszta magyarnak hitte magát.
A fajtatiszta magyar kutyafajta újratenyésztésének lehetetlenségétől a genetikai értelemben vegyes származású emberig ível tehát Lakatos Róbert filmje, ami a mássággal szembeni tolerancia legeklatánsabb példájaként kéne, hogy elterjedjen. Annak példájaként, hogy mindegy, hogy melyik/milyen kutya kölyke vagy, a lényeg, hogy ember vagy és, hogy ember is maradj minden körülmények között. Kisebbségben vagy többségi társadalomban élve is.
Azt ugyanis, hogy ki lesz az, akivel egymásra találtok, akivel jó esetben leélitek az életeteket, nem a származás, hanem – és ezt megint Talpas kutya példája mutatja meg a legszebben – a feromonok fogják meghatározni. Az, hogy kivel működik közöttetek az a bizonyos kémia. Mert „szaglászhatod” te az elvileg neked rendelt, veled egyívásúnak vélt „egyedet”, ha nem jön be neked és ilyenkor tényleg teljesen mindegy, hogy honnan származik.
A párkeresést épp ezért nem érdemes feladni, ahogyan azt Talpas esetében se adta fel a film utolsó képkockájáig sem, se a kutya, se a gazdája.
Ha tehát mindenféle rosszízű magyarkodástól mentes, a származásra felfűzött buta sztereotípiákat kifigurázó, szórakoztató másfél órára vágynak – és még a kutyákat is szeretik – ne hagyják ki Lakatos Róbert filmjét. Higgyék el, megéri. Már csak a műfaja miatt is, hisz dokumentumfilm-szatíra nem terem minden bokorban se nálunk, sem pedig a külhoni filmgyártásban.
Gyürky Katalin
Hozzászólások