A négy éve útjára indított A művészet templomai című ismeretterjesztő sorozat legutóbbi darabja a tragikus sorsú festőzseni, Vincent van Gogh életét és képzőművészetét hozza közelebb a nézőhöz. Ez esetben olyannyira megható közelségbe, hogy a Búzamezők és borús égbolt című film után sokkal tisztábban látunk a van Gogh képeiről áradó különleges atmoszféra lelki mozgatórugói tekintetében is. Megértjük, megérezzük a zseniális rajzai és festményei hangulatát, és az élete végén bekövetkező „őrülete” is a helyére kerül bennünk.
Mindehhez nagy segítséget nyújt a dokumentumfilmnek egy különleges szegmense: az, hogy van Gogh művészetét nem önmagában, „öncélúan” tárják benne elénk, hanem egy érte rajongó, s 1909-től kezdve a műveit szenvedélyesen gyűjtő, majd pedig a gyűjteményéből múzeumot alapító hölgy, Helene Kröller-Müller szemszögéből. Akinek a magánéletébe szintén bepillanthatunk, s azt érezzük, hogy személyében a saját korában önmagát is kívülállónak és különcnek tartó van Gogh lelki társával állunk szemben. Még akkor is, ha a művész és az érte rajongó hölgy soha nem találkoztak egymással. Helene Kröller-Müller volt az, aki megadta van Gogh-nak, amit életében soha nem kaphatott meg: művei gondozásával azt a fajta elismerést, amelyre a művész mindig is vágyott. De az életük összefonódik a vallásos dogmák elvetésében, az igaz Isten állandó keresésében, a természet imádatában és a végtelen iránti vágyban is, na meg a levélírás iránti szenvedélyben.
A festőművész és a műgyűjtő életútja és érzései megdöbbentő párhuzamának felvázolása után pedig két múzeumba „látogathatunk el”: a Kröller-Müller alapította, és az ő nevét viselő De Huge Veluwe Nemzeti Park területén fekvő holland, és az olasz, pontosabban vincenzai Basilica Palladiana múzeumba, ahol a Búzamezők és borús égbolt között című tárlat keretében láthatók a van Gogh-festmények és rajzok. A két múzeum művészettörténészeinek és restaurátorainak segítségével megyünk végig azon a mindössze tíz éven, azon az 1880 és 1890 közötti szakaszon, amely évtizedben van Gogh alkotott. S miközben a hozzáértő szakemberek vázolják a négy szakaszra bontható tíz év legfőbb művészeti törekvéseit és aspektusait, a szenvedélyes levelező hírében álló van Gogh testvéréhez, Theóhoz írott levelei is előkerülnek, amely sorok a négy korszak alkotáshoz kapcsolódó lelki aspektusait tárják elénk. Vagyis azt, hogy például hogyan érezte magát van Gogh, amikor 1881-ben és 1882-ben csak rajzolt, mert úgy vélte, hogy először a kontúrokat kell tökéletesen kidolgoznia ahhoz, hogy azután színeket társíthasson hozzájuk, s hogy ezekből a csodálatos rajzokból hogyan születtek meg 1886-ig a termelőmunkát végző kisemberek életét ábrázoló képek. Azok az alkotások, amelyek festése közben van Gogh az egyik híres festménye címéül is szolgáló „krumplievők” oldalára állt, s egyáltalán nem tartotta magát különbnek náluk. Második korszakának – amely Hollandia után már Párizshoz köthető – érdekessége az impresszionisták és neoimpresszionisták hatása, melynek keretében van Gogh rálel a világos színekkel való operálásra és a tónusos festés technikájára. Párizsból azonban délre vágyik, s Provance-ba, pontosabban Arles-be költözve talál tá a csak rá jellemző színek használatára. A sárga égbolt és kék fák, és a híres napraforgók korszaka ez, amely egészen 1888-ig tart. Pontosabban a Gauguinnel való konfliktusig, amikor is van Gogh rátámad a festőtársára, majd egy borotvával a saját fülét vágja le. Amely fül aztán egy prostituált, Rachel „tulajdonába” kerül… A van Gogh életéből ekkor fennmaradó két év pedig hol az önkéntes elmegyógyintézetbe vonulás, hol az újonnan felfedezett természet képi megformálása, hol pedig az alkotás kudarca, majd az újonnan megélt és beteljesített alkotásvágy között oszcillál, egészen addig, amíg 1890. július 27-én, harminchét évesen van Gogh úgy nem dönt, hogy pisztollyal véget vet az életének.
A mások által soha meg nem értett zseni, akinek a művészetét is csak jóval a halála után kezdték értékelni, utolsó művein – idézem a filmben megszólaltatott egyik művészettörténész szavait – már a mindig is keresett végtelen felé tett gesztus, vagyis az afelé törekvő utazás megkezdése érezhető, s az ezt megelőző „őrült” korszak lecsengéséről árulkodik a festményein ekkor újra megtapasztalható letisztult vonalvezetés is.
A mindössze harminchét éve alatt harminchétszer költöző, nyughatatlan lelkületű, a művészet oltárán mindent – a szerelmet, a boldogságot, a magánéletet, a jólétet – feláldozó festő életét ennél szebben és árnyaltabban nemigen lehetett volna filmre vinni. Ne hagyják ki ezt a gyönyörű ismeretterjesztő alkotást, amelyet még pár napig a debreceni Apolló mozi jóvoltából is megtekinthetnek.
Gyürky Katalin
Hozzászólások