Mindig is kettős érzésem volt azzal a házzal kapcsolatban, ahol felnőttem. Nem volt a legkomfortosabb. De még igazabb, ha azt írom, hogy nem volt komfortos. Se szép. Se rendezett. Valójában a hagyományos szempontok – amelyek alapján megítélünk, véleményezünk vagy kategorizálunk egy házat – tekintetében egy olyan házról beszélünk, amiben senki sem lakna szívesen. És én sem laktam ott szívesen. Életem eddigi harminchat évéből tizennyolc (pont a fele) mégis oda kötődik, ami számtalan módon tette le tapasztaltaim alapját és határozta (és határozza meg mai napig is) bizonyos dolgokban a gondolkodásmódomat.
Nem csoda, hogy nem kifejezetten szerettem ott élni. Ki szeretné egy olyan háznak a komfortszintjét, amely a XIX. század végén, jobb esetben a XX. század legelején épült? A pontos dátumot senki nem tudja, több hónapnyi kutatómunka sem hozta meg a várt sikert, így még azt sem tudom, hogy az egyes után nyolcast vagy kilencest kell írni a négy számjegyű évnél.
Könyvekben, filmekben, de még a való életben is gyakran előfordul, hogy ilyen esetekben nem rázza meg az embert egy ház elvesztése még akkor sem, ha kötődnek hozzá pozitív élményei is. Mert nyilván abból is volt sok. Én most abba a kategóriába estem, akinek még a negatív élmény is máshogy hat. Ez nem azt jelenti, hogy megszépül bármi is, de az mindenképp elmondható, hogy most pláne van hová tenni a rosszat és soha ilyen erősen nem éreztem még azt, hogy mennyi szerepe volt azoknak is, mennyi mindenre megtanítottak.
A ház – amely akár három évszázadban is létezett – sok dolgot láthatott. A jómódú Csiha család építtette, akik közül a leghíresebb Csiha Győző malomtulajdonos volt. Az 1940-es években ő alkotta meg (apja, Csiha Elek régi malmának teljes átalakításával) Magyarország és a régió legmodernebb műmalmát, a hajdúnánási Csiha-malmot, amely a mai napig egy korszerű és nagy kapacitással rendelkező üzem. 1910-ben a Csiha család megépíttette a malom közvetlen szomszédságában kúriájukat, így elhagyták azt a házat, amelyet Reszegi László dédnagyapám vásárolt meg. Hogy pontosan mikor, az valószínűleg szintén nem fog már kiderülni. A dédszülőm fiatalon részt vett az első világháborúban, amelyet olasz hadifogság követett. Onnan sikeresen megszökött, így feltételezéseim szerint valamikor az 1920-as években vásárolhatta meg Csiha Győző korábbi házát. Ezek alapján nagyjából száz évig volt a telek és a rajta található épületek a családom birtokában. Ez a történet és a ház története azonban 2024 januárjában véget ért, a ház és a melléképület lebontásra került.
Bármennyire túlzónak tűnhet, ez igenis gyászolással jár. Amikor az ember kamaszként elvágyik onnan, nem gondol bele, hogy hiányozni fog neki és eszébe sem jut, hogy mi lesz, ha majd nem lesz ott az a ház, amiben felnőtt. Maximum olyan sejtésem volt, hogy mindannyiunkat (mármint szüleimet és akár engem és öcsémet is) túlélhet. Ezt is kinéztem volna belőle. De nem így lett.
Többgenerációs családként éltünk ott, huszonegy éves koromig négy embert temettünk el, aki ott élt velünk. 1989-ben nagyapámat (aki szintén Reszegi László volt), 1992-ben egy másik dédnagyapámat, 1996-ban húgomat, majd 2008-ban apai nagyanyámat. És persze eddigi életem alatt számtalan kutyát, amelyek egytől egyig fontosak voltak mindenki számára.
És ezek csak az én megéléseim. Születésem előtt is sok olyan családtagnak ért véget az élete, aki abban a házban élt. Érdekes lenne tudni, hogy hányan éltek összesen valaha abban a házban, de ezt kideríteni szintén egy lehetetlen küldetés lenne.
Az viszont tény, hogy a ház alatti pincerendszer a szakértők számára is különleges volt, a falak kifejezetten alkalmasak voltak a rejtőzésre, pedig jóval az első világháború előtt épült a ház. Ez később ki is lett használva, ugyanis zsidót bújtattak, ehhez még titkos telefonvonalat is levezettek a pincébe. Az elmúlt évtizedekben már nem lehetett lemenni az állandó talajvíz miatt, de ameddig tudtam, lementem pár fotó erejéig.
Szintén érdekes dolog a családom történetében, hogy dédszüleim egy háborús árvát, Ambrust is befogadták, aki végül élete végéig velük maradt és idős korában hunyt el.
1956 két fontos eseményt is hozott a házban: az úgynevezett csőcselék-antiszemitizmus egyik kiemelkedő területe épp Hajdú-Bihar volt, így a dédszüleim által bújtatott zsidót – aki a második világháború után boltot nyitott Hajdúnánáson és raktárhelyiségét otthonunk melléképületében rendezte be – nagyapám kivitte a tanyánkra, ahol elbújtatta. Természetesen rajta keresték a személyt és mivel nem találták meg és ő nem volt hajlandó együttműködni, így iszonyatosan összeverték a csendőrök. A zsidó barát később elmenekült Magyarországról és az Egyesült Államokban kezdett új életet. Csak évtizedekkel később tért vissza egy egyszeri látogatásra. A másik kiemelt esemény nagyszüleim első gyermekének születése volt. Reszegi Margitról eredetileg nem terveztem említést tenni ezen írásban, de sajnálatos módon egy időben távozott a szülői házzal a világunkról. Nyugodjon békében.
Hogy mennyi minden tud történni száz év alatt egy házban, azt akkor is nehéz lenne összefoglalni, ha mindenről tudnék. De nem tudok. A történeteket magukkal vitték az elődök, a maradékról a szüleimet – elsősorban édesapámat (nem meglepő módon őt is Reszegi Lászlónak hívják) – tudom kérdezni.
Sokan mondják, többen vigasztalnak azzal, hogy az emlékeink örökké velünk maradnak, nem a tárgyakhoz kell ragaszkodni. Mondják ezt egy lemezgyűjtőnek. Egyelőre abban a fázisban vagyok, hogy nem tudom elhinni, hogy nem áll ott a ház, nincs ott a melléképület, a kút, a fák és minden egyéb stabil elem a gyerekkoromból. Amik mindig ott vannak, hiszen nem tudnak máshol lenni. Elmozdíthatatlan dolgok, amelyekről kiderült, hogy elmozdíthatóak.
És most vajon hol vannak? Merre lelhetők fel darabjaiban életem falai, ajtói, ablakai és cserepei? Hol vannak a fényes kilincsek, nyikorgó zárak, a recsegő fapadlók, a hideg kőlapok, a kormos kéménytéglák? Nem tudom felfogni, hogy többet nem lesznek forrók azok a cserépkályhák. Hogy hiába vittük el a faliórát, a ketyegése már nem olyan az új helyen.
Még úgy is fájó kérdések és gondolatok ezek, hogy hónapjaim voltak felfogni és elfogadni ezt. Ebben is hasonlít egy ember vagy egy háziállat elvesztésére: megérti az ember, ha szólnak, hogy nem sok van hátra. El is kezdi felkészíteni magát arra, hogy milyen lesz, ha már nem lesz. Mégis kegyetlenül nehéz elfogadni az elmúlást, a visszafordíthatatlant.
Hozzászólások