Ahogyan azt a Mozinet Filmnapok látogatói megszokhatták, az adott film levetítése után Dr. Váró Kata Anna esztéta, filmkritikus koordinálásával lehetőség nyílik arra, hogy a közönség megtárgyalja a látottakat. Nem történt ez másként a Jövő nyár című film megtekintése után sem.
Ha azt mondom, hogy a Kárpáti György Mór filmje megosztotta a debreceni közönséget, akkor enyhe kifejezést használok. Éppen amiatt, mert – ahogyan a fenti kritikában jeleztem – a rendező rengeteg mindent csak sejtet, hogy mi is történik a fiatalok között, volt olyan hozzászóló, aki még a fiú öngyilkosságát sem tudta kész ténynek venni. Ám ezt Dr. Váró Kata Anna azonnal „helyretette”, mégpedig egy filmtörténeti párhuzammal. Utalt egy klasszikus magyar mozira, a Sodrásban című filmre, ahol a szituáció hasonló: fiatalok jól érzik magukat a Tisza-parton, mígnem az egyik társuk eltűnik, és a keresése közben derül ki, hogy bizony a srác már nem él.
A filmtörténeti párhuzam pedig rögtön felvetett egy nagyon fontos szempontot: azt, hogy vajon csak manapság, a „kütyüket” nyomkodó világban nem beszélgetnek egymással a fiatalok, és nem veszik észre, ha valamelyik társuk bajban van, s lelki támaszra szorulna, vagy így volt ez mindig is?
Ebből a szempontból is megoszlott a Mozinet Filmnapok január 6-ai közönsége. Főleg az idősebb korosztályba tartozók vélték úgy, hogy ma sokkal kevesebbet beszélgetnek a fiatalok, mint az ő idejükben, miközben volt olyan középkorú néző, aki állította: az ember nem változik, és az, hogy mennyire nem látjuk meg a jeleit annak, ha valaki egy ilyen végzetes lépésre készül, mint a filmbéli Milán, sajnos örökérvényű tulajdonságunk.
Dr. Váró Kata Anna mindehhez azt is hozzáfűzte, hogy valószínűleg szintén örökérvényű módon, és nem csak a mostani 21. századi világunkra igaz az is, hogy mennyire nem toleráljuk a másságot. Hisz a filmbéli Milánon is látszik, hogy több szempontból se átlagos, hogy kilóg a sorból, ám ezzel a társai végképp nem tudnak mit kezdeni.
S itt zárul be a kör: hiszen, ha nem toleráljuk a másságot, annak a különc embernek, akinek épp segítségre van lenne szüksége, végleg bajban van, mert vele a különcsége okán még kevésbé fog bárki is beszélgetni. Tőle végképp nem akarja senki megkérdezni, hogy tud-e neki segíteni valamiben.
A beszélgetés során felmerült a profi szakembertől való segítségkérés mint lehetőség is. Hogy mennyire fontos lenne, hogy egy szuicid hajlamú ember pszichológushoz, pszichiáterhez forduljon, mert akkor talán megmenthető lenne. Ám Magyarországon ez még mindig nincs benne normális módon a köztudatban. Valahogy még mindig nincs kultúránk hozzá.
Azt persze nem tudhatjuk – mert a Jövő nyár című filmből, a sejtetések és benyomáskeltés filmjéből – ez sem derül ki, hogy Milán vajon járt-e valaha szakembernél, de a tippem nekem az, hogy sajnos nem. Teljesen magára maradt, és, ami még szörnyűbb, magára volt hagyva a problémájával. Ennek végeredményét pedig a Jövő nyár című film tükrözi.
Ha tehetik, nézzék meg az alkotást, és gondolkodjanak el – a Mozinet Filmnapok közönségéhez hasonlóan – a látottakon.
Gyürky Katalin
Hozzászólások