Körülbelül ezer okot, érvet, állítást lehet felsorolni azt a sztereotípiát erősítendő, hogy a magyarok egy (nagy) része büdös bunkó. Kulturálatlan, viselkedészavaros, önző, érdektelen félig ember, félig állat. Említhetnénk példákat a közlekedésből, a hivatalokból, a munkahelyekről, a családok életéből, nagyságrendileg 50 ezer leütést lazán lehetne produkálni a témában, s tömegek bólogatnának rá serényen. De minő botrány, most nem erről lesz szó.
Hanem. Hanem arról, hogy mennyi jóérzés, mennyi segítőkészség, mennyi figyelmesség, mennyi empátia szorult a magyarokba. Merész kijelentés, nyilván, de álljon itt két friss-ropogós, de mindennapos példa. Jómagam a debreceni Csapó utcai bevásárlóközpontba járok dolgozni évente kábé 250-szer (ott van a szerkesztőség), s naponta több ízben megyek az épületből ki és be. Meg be és ki. Gyakran átruccanok betevőért a közeli piaccsarnokba is, ez esetben is be és ki, ki és be. Aztán vissza a Fórumba, és így tovább.
Esküszöm bármire: mindennap azt tapasztalom, hogy nincs ember, aki ne tartaná meg az ajtót, ha jönnek mögötte. Nincs ember, aki ne figyelne arra, hogy embertársát ne zárja oda a nyílászáró. Nincs ember, aki ne nyitná ki az ajtót az időseknek, aki ne engedné előre a szatyrosmámikat, aki a rácsapódást elkerülendő ne óvatosan engedné el bejutásért felelős eszközt. Nem vicc, mintha a Lordok Házából jött volna ez az egyébként ránézésre nem feltétlenül – maga a borzalom ez a szó – "jólszituált" embertömeg, mintha II. Erzsébet nevelői gondozták volna őket gyermekkorukban. Boldog vagyok, amikor ezt látom, így aztán mindennap boldog vagyok egy kicsit.
Vagy a másik példa. A sorsom úgy hozta, hogy néhány héttel ezelőtt több ízben is mennem kellett ügyet intézni a Piac utai Kormányablakba. Úgy nőttünk fel, hogy az ilyen ügyintézések már előre félelemmel töltöttek el minket: átláthatatlan tömeg, unott arcú hivatalnoksereg, a segítőkészség teljes hiánya, a bürokrácia legbüdösebb bugyra (ezt azért nem lehet, amazt meg ezért) vár minket, ráadásként úgysem sikerül majd elintéznünk, amit akartunk. Ehhez képest – és eme mondatokért senki nem fizet nekem semmit, még egy sört se – velem minden egyes alkalommal rendkívül kedvesek, végtelenül, de korrekten segítőkészek, megoldásra törekvők és hatékonyak voltak a HIVATALBAN, pedig annyi munkájuk volt, hogy még felpislantani is alig akadt idejük. Miután soha nem néztem ki úgy, mint Brad Pitt (most, 45 évesen meg pláne nem), mindezt nem személyes kisugárzásomnak, hanem az dolgozók korrektségének és emberségének tulajdonítom.
Tehát: bár körülbelül ezer okot, érvet, állítást lehet felsorolni azt a sztereotípiát erősítendő, hogy a magyarok egy (nagy) része büdös bunkó, nagyon fontos arra nézvést is adatokat gyűjteni, hogy nem azok. Mert nem (mind) azok, de nem ám.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások