Pontosabban dehogy lehetne annyi a Nirvana zenekar zsenije, a frontember, aki 1994. április 5-én Seattle-i otthonában, egy shotgunt fejéhez tartva és elsütve azt csatlakozott a legendás, és egyben elátkozott “27-esek klubjához”, követve többek között Brian Jonest, Jimi Hendrixet, Janis Joplint, vagy éppen Jim Morrisont.
Reszegi kolléga alapossága mindig elámít, én meg jövök itt mindig az érzelmi oldalról megközelített cikkekkel, jelen esetben elmélázva azon, hogy szegény Kurt-ben kódolva volt sok minden, csak az nem, hogy mondjuk megérje az 56. születésnapját. Kifeszített íjként, évtizedenként egyszer felbukkanó üstökösként szinte még sokáig is élt ez a sokszor frusztrált, függő, depresszív zenei alapvetés, egy nemzedék bálványa, aki sok mindentől szenvedhetett, a hirtelen jött népszerűségtől és a féleértett bálvány szerepétől biztosan.
Vajon ki hol találkozott először páratlan muzsikájukkal? Azt hiszem, mindenki emlékszik erre. Ahogyan arra is, miként értesült tragikus halálának híréről.
Ha élne még – mondom, abszurd elgondolás ez -, akkor sem lenne kisebb hatású zenekar a Nirvana.
Anno a Metal Hammerben olvastam nekrológot róla, az utolsó mondata itt visszahangzik bennem ’94 óta: “Kurvára sajnálom, hogy Kurt elment”.
Hozzászólások