Bevallom őszintén, hogy a 2023. április 20-án a hazai mozikba kerülő legújabb sportfilmünket, A nemzet aranyait nemcsak azért vártam már nagyon, mert imádom a vízilabdát, és mert a Dr. Kemény Dénes szövetségi kapitány irányította, zsinórban három olimpiai aranyérmet nyert csapatról szóló alkotást beharangozó előzetesek igencsak ígéretesnek bizonyultak, hanem azért is, mert bíztam benne: a pólósaink sportolói nagyságán, zsenijén túl a személyiségükről is kapok némi képet, és abból a titokból is felsejlik valami, amelyre kétségtelenül szükség volt ahhoz, hogy ez a húsz ember sportlegendává válhasson.
Nos, szerencsére egyáltalán nem csalódtam: Zákonyi S. Tamás dokumentumfilmje nemcsak, hogy teljesítette ezeket a „kívánságaimat”, de jócskán túl is szárnyalta azokat.
Túlszárnyalta, mégpedig elsősorban a film kiváló dramaturgiája miatt. A sportfilmektől elvárható forgatókönyvön túl – amelynek kötelező eleme, hogy a megtörtént sporteseményeken keresztül, azokon kronológiailag végigmenve vezesse végig a nézőt az adott sportág képviselőinek sikerén –, Zákonyi S. Tamás ebbe „a krónikába” az 1996-tól 2008-ig tartó időszak felvázolásába becsempészi ezen sportoló kiválóságok emberi nagyságát is.
Mégpedig úgy, hogy minden egyes fontos állomásnál – és itt a három megnyert olimpia, a 2000-es sydney-i, a 2004-es athéni és a 2008-as pekingi mellett a film az európai- és világversenyekről is beszámol – nemcsak a csapattagokat szólaltatja meg, hanem a róluk nyilatkozó edzőket is, a sportorvos is, sőt, hogy a történet még hitelesebb legyen: a legfőbb ellenfelek képviselőit is.
Amerikai, szerb, olasz egykori játékosok és csapatkapitányok emlékeznek itt vissza őszinte főhajtással a magyar vízilabdázók több mint két évtizedes remekléséről – és az ő, sportemberektől egyébként elvárható gáláns és elegáns hangvételük önmagában megér egy misét.
De ne szaladjunk ennyire előre. A film arra is rávilágít, hogy mennyire jókor, jó időben robbant be ez a csapat a magyar és a nemzetközi sportéletbe. Annak ellenére ugyanis, hogy – ahogyan a film elején elhangzik – „a magyar vízilabda győzelemre született”, 1976-tól kezdve egyszerűen nem akartak jönni a magyar sikerek. Ezt a huszonnégy éves „aranynélküliséget” töri meg a 2000-es olimpiai első helyezés, ám, hogy odáig is lássuk, hogy mindennek eléréséhez mi minden kellett, az alkotók visszanyúlnak egészen 1996-ig. Amikor az akkori felnőtt válogatotthoz – amelynek Benedek Tibor már akkor is oszlopos tagja volt – a szövetségi kapitány a junior keretcsapatból emelt át tagokat, és ezzel a vérfrissítéssel elkezdődhetett az a több mint két évtizedes menetelés, amelyet a 2008-as olimpiai arany koronázott meg.
S miközben ebbe a történelembe belelátunk, ezzel párhuzamosan kapjuk meg a másik szegmenst is. A csapattagok egy-egy sporteseményhez fűződő nyilatkozataiból ugyanis rájövünk: mindehhez nem csak sportolói nagyságra volt szükség. A megszólalásokból – a sokszor humoros, rendkívül intelligens és frappáns megnyilatkozásokból – azt érezzük: ha ezek az emberek nem szerették volna annyira egymást, amennyire szerették, ha a sportversenyeken az egójukat helyezték volna előtérbe a kollektív előnyökkel szemben, ha például Varga Zsolt spirituális szeánszai, Benedek Tibor jól irányzott mondatai, és persze Kemény Dénes szigorú, de végtelen szeretetről árulkodó ténykedése nem lett volna, ennek a csapatnak sokszor esélye sem lett volna az igen kemény ellenfelekkel szemben.
Kapcsolódó cikkünk:
Élő legenda: interjú Dr. Kemény Dénessel, az edzők legnagyobbikával
S a megszólalók emberi nagyságát mutatja, hogy azt is bevallják, sőt, nyíltan vállalják, amikor bizony nem úgy ment nekik, mint ahogyan azt maguktól elvárták volna. Két-három ilyen időszakot említ a film ebből a bő két évtizedes intervallumból: az 1997-es, Kásás Tamás „mesterhármasával” megnyert sevillai Európa-bajnokság után az 1998-as, Perth-ben nyert „csak” ezüstérmet, a 2000-es olimpia után a 2001-ben épp Budapesten megrendezett Eb-t, ahol a csapat „csak” a bronzéremig tudott menetelni, pedig hazai pályán még jobban akart bizonyítani, és a 2004 és 2008 közötti időszakot, amikor nem jöttek a különböző világversenyeken az aranyérmek.
S bizony volt egy pont, amikor még azon is elgondolkodtak, hogy ne váltsanak-e szövetségi kapitányt.
De szerencsére nem tették, és a 2008-as pekingi olimpiai aranyérem ismét Kemény Dénes munkáját igazolta. S hogy mennyire fantasztikusat alkotott ez a csapat, azt az is mutatja, hogy a filmben szinte egy az egyben újrajátszott olimpiai döntők láttán még most is megállt bennem egy-egy kihagyott ziccer, egy-egy be nem lőtt gól láttán az ütő, pedig tudom a végeredményt…
Azonban, annak ellenére, hogy valóban odaszegeződtem a rövidnek egyáltalán nem mondható, két és fél órás film nézése közben a székhez, egy valamit mégis hiányoltam. Ez pedig a Benedek Tiborra való fajsúlyosabb és hangsúlyosabb emlékezés.
Mert persze sok szó esik a sajnos azóta elhunyt világklasszisról a filmben, de a végén – akár lezárásképpen – egy „in memoriam”-ot, úgy vélem, megérdemelt volna ez a tragikus sorsú ikon. De lehet, hogy ezt csak én érzem így. Nézzék meg a filmet és döntsék el önök, hogy igazam van-e. Ha ellátogatnak a debreceni Apolló moziba, ahol még jó pár napig élvezhetik ezt a dokumentumfilmet, ezúttal nem csak jó szórakozást, de jó szurkolást is kívánok önöknek a megtekintéséhez.
Gyürky Katalin
Hozzászólások