Ha nem tudná, két zsíros falat között értesüljön: az európai elhízás ellleni nap van. Ennek kapcsán közölték, hogy a magyar a legelhízottabb fajzat a zúnióban, továbbá kiderült az is, hogy világszinten csak az amcsik, a mexikóiak és az új-zélandiak híznak túl minket. Hájtömeg-magyarázatot keresek, avagy nem minden sörhas, ami annak látszik.
Kezdjük azzal (böffentős előételként), hogy mákszemnyi fogalmam sincs, mitől kövérek Júeszéj, Mehikó és Nyúzílend vaskos polgárai, egyik államban sem zabáltam még. Nyilván lehet tippelgetni (túljól-lét, gyorskaja-kultúra, szegény-kenyér(éh)ség, stb.), de ne adjuk át a gyomrunkat a megérzéseknek, mert az olyan, mint a kutya vacsorája. Lehet, hogy semmi jó nem sül ki belőle.
Folytassuk azzal (füstölt kolbászos-csülkös-babos-tejfölös-galuskás-paprikás-zsíros levesként), hogy Dagadtlandban, vagyis nálunk állítólag 10 emberből 6 elhízott vagy túlsúlyos. Mondjuk ha kimegyünk az utcára, kábé-nagyjából ezt is látjuk. Tömi a fejét büszkén tohonya népünk a 100 kilát túlnyomó része, miközben magasról tesz a mozgásra: 1 magyar mindig PONTOSAN a célojektum előtt akar leparkolni (1 méterrel se arébb. Még véletlenül sem. Még a soványak sem.). Így aztán hősiesen hájas nemzetünk jóval kevesebb kalóriát égett el, mint amennyit bezuzzant. Zsírnehéz történelmünket ismerve a hunféle vélhetően tartalékot képez, mert ugyebár ki tudja, meddig lesz mit enni.
Teljesedjünk ki (velős-pacalos főételként) az egyéni felelősséget firtatva. Jómagam is túlsúllyal küzdök élek, de momentán én konkrétan tudom, miért eszem-veszem magamhoz a kilóhalmozódást előidéző étkek alkalmankénti jelentős mennyiségét. A stressz miatt (feltalálta Selye János), kérem szépen. Ugyebár az ember idegbe jön ettől-attól: munka, család, az egyéni álmok-ambíciók és a rögvalóság szikáran disszonáns viszonya, ésígytovább. Az ideget több módon is lehet kezelni (sokan legtöbbször lenyelik, értsd: gyakorlatilag ezzel táplálkoznak), ám legkézen(ágyban)fekvőbb módja az evés. Például: egy tábla csoki, és lám, majdnem szexnyi örömhormon szabadul fel a szervezetben. Lehet, hogy ezért zabál a magyar: boldog akar lenni.
Végezetül (tejszínhabos, cukros, krémes, hájastészta desszertként) állapítsuk meg: bár dagadtra dagad a magyar, mindez nem zavarja. Persze miért is zavarná? Mindenkiben lakozik egy Kis Kövér, csak a néhányan azt hazudják, nem is hallottak róla. Ismerik az állapotot, amikor valaki reggeli közben arról agyal-ábrándozik, hogy mi lesz az ebéd, ebéd közben pedig hogy mit fog vacsorázni? Na ugye.
Tóth Csaba Zsolt
Hozzászólások