Debrecen kulturális életének aktív résztvevői számtalan területen találkozhatnak neveddel. A hivatalos oldaladon így definiálod magad: „Író, költő, lapszerkesztő. Olykor zenész. Szövegíró. Kulturális kalandor. Néző, hallgató.”
Ezek közül az utolsó kettőt is megerősíthetem, hisz rendszeresen találkozunk színházi előadásokon, kulturális eseményeken.
Mesélnél nekem arról honnan ismerhetünk?
A korábbi évekből gyanítom a helyi sajtóból, ahol szerintem túlzás nélkül több ezer cikkem jelenhetett meg, vagy a szépirodalom titkos birodalmából, ahol talán kétszáz feletti a folyóiratokban közölt publikációim száma. Vagy jelenleg a Debrecen Televízióból, ahol az éppen megjelenő Korzó lapszámot ajánlom a nézők figyelmébe. Vagy a Dehir hírportál környékéről.
A napokban egyébként érdekes kérés érkezett hozzám, egy héttel a fiam 27. születésnapja előtt. Egy ismerősöm ismerőse emlékezett arra, hogy én valamikor igazi riport formájában megírtam Bence születését, ahol én is jelen voltam az édesanyja mellett, és szerette volna elkérni, ha meglenne nekem valahol, mert annyira szerette azt az írást… Megvolt, elküldtem… De valóban van még pár terület, ahol igyekszem otthon lenni: egy ideje a színpadi szövegek lehetőségei is izgatnak, a zene pedig egy régi nagy szerelem, egyúttal igen költséges hobbi…
Igazán sokszínű egyéniség vagy, hogy fér el benned az író, költő, zenész és a családapa? Jól megvannak egymással?
Remélem igen, bár bosszant, hogy a nap 24 órából áll, napi 2-3 plusz jól jönne olykor…
Ez a sok terület külön-külön is megérne egy-egy interjút, de most kifejezetten a könyvekhez való viszonyodról foglak faggatni. Van-e időd olvasni, és ha igen mikor és hol olvasol?
Kevés időm van, de az olvasás olyan, mint a levegővétel, nincs élet nélküle. Részben a munkám is a szövegek világához köt, a hírekhez – de azt az olvasást ne most ne számítsuk ide. Egyszerre akár több könyvet is olvasok, reggelente például a kávéhoz verseket, vagy egészen rövid novellákat. Legutóbb Tóth Krisztina kisprózái jártak a kezemben, most pedig egy válogatás a reggeli menü Zalán Tibor verseiből.
Milyen típusú könyveket szeretsz olvasni? Miért?
Sokféle könyveket olvasok, a kortárs magyar irodalom is része ennek – Háy János mondjuk, vagy a nemzetközi szépirodalmat nézve nagy kedvencem volt Sigur Hagaln Björnstoddir, aki A sziget című művében megírta pár éve, mi történne Izlanddal, ha valami váratlanul elszigetelné a világtól, megszűnne minden kapcsolat a külvilággal és az emberek, az ottani társadalom magára lenne utalva. Szeretem Stephen Kinget is, aki amellett, hogy profi és remek fantáziával megáldott szerző, nagyon jól ismeri és ábrázolja a kisemberek filléres világát, nyűgét, nyomorát, vagy zseniális abban, ahogy a tizenéves gyerekek lelkébe enged bepillantani. Nem volt rossz az It moziban, de az alapregény szerkesztése sokkal izgalmasabb: ha kiveszed, hogy ez horror, akkor társadalomkritikai és lélektani vonalak is erősen ott vannak benne. De ami folyamatosan része az életemnek, az a sci-fi. Most éppen a távol-keleti szerzők érdekelnek. A kínai Cixin Liu Háromtest-trilógiájával leiskolázza a nyugati kollégákat, félelmetes és reális, ahogyan felvázolja, mire számíthat az emberiség, ha találkozunk egy másik civilizációval. Ha ugyanis fejlettebbek nálunk, akkor nemigen várhatunk túl sok jót… De Ken Liu is kiemelkedő tehetségű szerző, s igen átfogó képet kapunk tőle az általa szerkesztett sci-fi antológiákból is arról, milyen a mai távol-keleti tudományos-fantasztikus irodalom.
Mi volt életed legmeghatározóbb könyvélménye? Miért?
Volt néhány. A Winnetou-regények, a Rejtő-kötetek is idetartoznak, de Dumas világa és Szabó Árpádot is sokra tartom, aki a hexameterekben írt hömpölygő eposzokat, a görög mitológiát az ifjúság nyelvére fordította, szintén a kedvenceim közé tartozott. Tolkient ötödikes koromban fedeztem fel, akkor még A babó címen jelent meg a könyve, ami csak később lett magyarul is hobbit. Kamaszként az Úton, a Zabhegyező – amit megbocsáthatatlan vétek lenne a magyar nyelven semmitmondó Rozsban a fogóra frissíteni -, később Kassák, Kosztolányi, Ottlik, Örkény, de említhetem az orosz klasszikusokat, Dosztojevszkijt például. József Attilát és Pilinszky Jánost. S ki ne feledjem Zsoldos Pétert: ha nem magyarnak születik, a legnagyobbak között emlegetik a sci-fi műfajáért rajongó olvasók. S ha már itt vagyunk: Neil Gaiman korunk egyik legötletesebb szerzője. Azért az nem gyenge, amikor egy könyv (Az Anansi-fiúk) úgy indul, hogy Charlie élete egészen összezavarodik, amikor beállít hozzá a testvére, akiről nem is tudott, s kiderül, hogy az apjuk egy isten volt… De nem hagyhatom ki Murakami Haruki regényeit sem. Nagyon “nyugati” – miközben pontosan megmutatja azt is, milyen a japán lélek. Tőle a Kafka a tengerparton volt az első, a legutoljára pedig a Sötétedés utánt olvastam.
Mi volt az a könyv, amiből esetleg ihletet merítettél, ha egyáltalán volt ilyen?
Sok könyv hatott rám. A Láthatatlan ember Gárdonyitól, vagy Komjáth Istvántól a Mondák könyve határozottan. De amikor ezeket olvastam, még alsós voltam, azóta pedig sok ezer oldalon túl vagyok, szóval szinte lehetetlen volna felsorolni, ki mindenki… De Borghes, Cortazar, Marquez, Amado – ezek a veszettül rafinált és misztikus szerzők is ott vannak-voltak köztük, vagy Lem, Umberto Eco szintén. Ahogy Philip K. Dickis, aki úgy ír a Marson élő emberekről, mintha az ötvenes évek Amerikájának hétköznapjait vetné papírra – elképesztő fantáziával megáldva.
Visszaolvasod a saját könyveidet?
Általában nem. Legfeljebb a versesköteteket, ha keresek bennünk valamit. Amikor megírtam egy könyvet, akkor az kész van – legalábbis egészen addig, míg ki nem nyitom, s nem gondolom azt, hogy itt vagy ott még bele lehetett volna nyúlni…
4. Elolvastad a kötelezőket az iskolában? Mit utáltál/szerettél a legjobban? Miért?
Elolvastam, szerintem mindent, mert könyvmoly voltam. Amikor megtanultam olvasni, tehát még nem voltam hétéves, az első “komoly” könyv az Cooper Vadölője volt. Ettől függetlenül Bodó Béla Brumi-regényeit is szerettem, meg olvastam, de egyébként mindent. Amikor könyvtárba jártam, szempont volt, hogy minél vaskosabb könyveket vigyek haza, mert azok tovább kitartottak. Jókaival sem volt bajom, szerintem 40 és 50 közötti kötetet olvastam tőle – de azokat mind húszéves korom előtt, tehát nem mostanában.
5. Nem tűnik úgy, hogy bármit is „utáltál” volna, szóval kapsz tőlem egy újabb címkét: könyvmoly, mert valóban igazi könyvmoly vagy. Van olyan könyv, amivel már régóta szemezel, de még valami miatt nem olvastad el?
Sokáig tologattam Tolsztojtól a Háború és békét. Apám azt tartotta sokra, én a Bűn és bűnhődést Dosztojevszkijtől.
6. Egyáltalán hogyan választod ki az aktuális olvasmányodat?
Változó. Van, amit kapok íróbarátoktól, van, ami érdekel, mert ismerem a szerzőt. Vagy olvastam róla. Vagy ajánlja valaki. Az is számít, egy adott időszakban mi érdekel igazán.
7. Könyvvásárláskor milyen szempontot veszel figyelembe? Borító? Oldalszám? Beleolvasás? Egyéb?
Alapvetően tudatos vásárló vagyok, tudom, mit keresek, de azért sokszor hagyom, hogy a véletlen vezessen, vagy egyfajta olvasói ösztön. Van, amikor egy rossz cím visszatartó. Körülbelül egy évig nézegettem az Egy fiú életét. Robert McCammon nem hiszem, hogy itthon túl ismert lenne, ilyen címmel pedig a legkevésbé sem vonzó, még akkor sem, ha a fülszöveg szerint “A tizenegy éves Cory Mackenson egy idilli városkában, az alabamai Zephyrben él, ahol minden a legnagyobb rendben van: az ég mélykék, a folyóban rejtélyes szörnyek úszkálnak és minden barátság örökké tart. Egy hideg, tavaszi reggelen azonban baleset történik, a közeli tóba belehajt egy autó, és amikor Cory apja kétségbeesett kísérletet tesz a sofőr megmentésére, kiderül, hogy azt már holtan ültették a járműbe.” Ez alapján bármilyen lehet. Ehhez képest nem bármilyen, s nem is akármilyen. A legjobb szívvel tudom ajánlani mindenkinek.
8. Jól tudom, hogy felnőtt gyermekeid vannak? A gyermekeidnek melyik volt az első könyvük? Fontosnak tartottad az olvasás iránti szeretetet átadni számukra? Sikerült átörökítened?
Szerencsém van, szeretnek olvasni a lányom is, a fiam is. Időnként ajánlunk is egymásnak könyveket-filmeket-zenéket, tehát jó család vagyunk. Betűvel foglalkozó emberként nehezen éltem volna meg, ha kirázza a hideg őket a könyvektől. Tragédia, amikor arról panaszkodnak gimnáziumban tanító barátaim, hogy a mai középiskolások nem olvasnak – semmit. Barbárok lesznek, nincs mese. Más szót is használhatnék erre, mert aki nem olvas, annak teljesen mindegy, milyen órája, mobilja, laptopja, autója van.
9. Ha te tehetnél be 1-1 kötelező olvasmányt az általános és középiskolai tananyagba, melyik lenne az? Miért?
Mindig az aktuális korból kellene betenni könyveket. A mi gyerekkorunkban lehetett volna Karl May (aki Old Shatterhand figuráját is megteremtette). A kétezres években azt mondtam volna, Harry Pottert mindenféleképpen. Most azt, ami ad a mai gyerekeknek. Például Leiner Laurát pár éve mindenképpen betoltam volna. Sajnos, bármennyire szeretem Móriczot és Mórát, őket már nem értik a gyerekek – de szerintem a szüleik sem. Nincs ködmön, a városi háztetőkön nem fészkel gólya.
10. Mit jelent számodra az írás, és mit a zenélés? Van-e kapcsolódás, és ha igen, akkor hol?
Mindkettő kreatív alkotási folyamat. Az írás magányos, a zene pedig inkább társas, közösségi, ha zenekarban gondolkodunk. Amikor annak idején elkezdtünk zenélni, szerettünk volna sok mindent elmondani a világnak, miközben persze vágytunk a sztárságra is. A zene sokáig művészet volt. Most is lehet, de az nem mindig találkozik a közönség ízlésével. Amikor a magyar mezőnyt nézem, sajnos, sóhajtanom kell. Sok a tehetség, de kevés az egyéniség. Húsz éve ugyanazokat a zenéket hallom. Más zenekarok, más előadók, de ugyanazt és ugyanúgy kínálják.
11. Van kedvenc költőd, versed?
Egy nincs. Több van. Hangulattól függően. Azért ez gyakran eszembe jut: “Talán eltűnök hirtelen, / mint az erdőben a vadnyom. / Elpazaroltam mindenem, / amiről számot kéne adnom.”
12. Megosztod velünk a kedvenc idézetedet?
Van egy 1953-as C. Clarke novella, az Isten kilencmilliárd neve. A sztori szerint tibeti szerzetesek egy szuperszámítógépet vásárolnak nyomtatóval. Egy legenda szerint ugyanis, ha valaki leírja Isten összes igazi nevét, vége lesz a világnak, a szerzetesek meg úgy számolják, ezzel pár hét alatt végezhetnek a feladattal. Amikor erre rájönnek a technikusok, akik a nyomtató miatt vannak ott náluk, próbálják szabotálni a munkát. Elmenekülnek, de nem tudnak szabadulni ettől az egésztől, végig az jár a fejükben, hogy a számítógép talán épp ezekben a percekben nyomtatja ki az utolsó lapokat. Míg ezt végiggondolják, felnéznek az égre és azt látják, ahogy „Odafenn szépen, sorban kialudtak a csillagok.”
Végül TOP 5 feleletválasztós kérdés: Mit szeretsz jobban?
S végül egy Led klip:
Köszönöm az interjút!
Hozzászólások