A debreceni Apolló moziban minden hónap elején jelentkező Mozinet Filmnapok keretében 2023. március 3-án egy igazán különleges, a nemzetközi filmfesztiválokat már lenyűgöző alkotás várta – premier előtt – a közönséget. Ezúttal az Oscar-díjra is esélyes A csendes lány című ír drámát tekintettük meg.
A szakmát egyértelműen pozitívan lepte meg az elsőfilmes rendező, Colm Bairéad alkotása, hiszen az 1980-as években játszódó filmnek a híres írónő, Claire Keegan Forest című novelláját adaptálva nemcsak a sztorija erős, hanem a képi világa is rendkívül megkapó. Nem véletlen, hogy az Európa Filmdíj keretében az alkotásnak épp a fényképezését értékelték, hiszen, ha Kate McCullough operatőr nem ragadta volna meg ennyire hűen azt az ír tájat és miliőt, amelyben a történet játszódik, a film fele ennyire se volna hatásos és megrázó.
Márpedig megrázó, hiszen abba a ’80-as évekbe – és ezzel összefüggésben az ír hiedelemvilág, mondakör mindennapokat továbbra is meghatározó szférájába – repít bennünket az alkotás, amelyben egy tízéves kislány rendkívül tragikus, ugyanakkor felemelő életútja tárul elénk.
Azé a csendes, visszahúzódó kislányé, Cáité (Catherine Clinch), aki szörnyű körülmények között nevelkedvén – anyja elhanyagolja, miközben egyfolytában szüli Cáit újabb és újabb testvéreit a kislány alkoholista, az anyját megcsaló apjának, miközben ételre sincs már pénzük – egy magába húzódó, folyamatosan magányos kislány érzetét kelti bennünk.
Olyan gyermekét, aki – egyéb eszköze nem lévén a családi körülményei és az iskolában őt ért bántalmazások és megaláztatások ellen – a csendbe burkolódzik. Szinte alig szól, ám folyamatosan az az érzésünk, hogy belül, a csendje mögött forrong a tehetetlenségtől. Attól, hogy tudja, érzi: ez a sorsa, ahogyan a testvéreinek is, és vajmi kevés esélye van ebből az élethelyzetből kitörni, kiszabadulni.
Ám mielőtt a kislány a benne gyülemlő belső feszültség következtében valami végzetesre szánná el magát, mégis jön egy fordulat az életében. Olyan fordulat, ami megint a szülei nemtörődömségéről árulkodik: oly sok már náluk ugyanis az éhes száj, hogy úgy döntenek: egy nyár erejéig „lepasszolják” Cáitot az anyja unokatestvéréhez és annak férjéhez.
S ebben az új közegben, ebben az új – ám sajnos csak ideiglenes – otthonban a kislány olyasfajta bánásmódot tapasztal, amit addig sohasem, és amiről első perctől fogva úgy véljük: ez a helyes útja-módja a gyermeknevelésnek. A házaspár, Eibhlín (Carrie Crowley) és a férje, Seán (Andrew Bennett) olyan szeretettel, figyelemmel fordul a kislány felé, mintha a sajátjuk volna, és a kislány – bár kezdetben nehezen vetkőzi le a félelmét – a szerető és őt elfogadó közegnek hála fokozatosan kinyílik. Azt látjuk, hogy az az értékes virágszál, ami a kislányban benne rejlik – a maga finomságával, szeretetre méltó mivoltával, okosságával és empátiájával – mintha itt kapná meg azt a kellő vízmennyiséget, amitől erőre kap és kihajt. Pusztán azzal, hogy szeretik.
Azt tapasztaljuk, hogy Eibhlín – bár a kislány még csak tíz éves – a kelta mitológiából átöröklött rítusokon keresztül bevezeti a nőiség, a nővé válás világába, miközben Seán – észrevéve, hogy a kislánynak milyen hosszú a lába – a testalkatának megfelelő sportra beszéli rá a kislányt: a futásra. De ezt is olyan finom, pontosabban kifinomult eszközökkel teszi, hogy azt érezzük: bárcsak mindenkinek ilyen édesapja lenne.
Mielőtt azonban bárki azt gondolná, hogy a két közeg ábrázolása a filmben ennyire fekete-fehér, azaz pusztán annyi, hogy a kislány a gonosz szülei karmából egy időre angyali közegbe kerül, téved. A film ugyanis ennél jóval összetettebb. Épp a rendezői – különleges – fogások alkalmazása által. A csend ugyanis nemcsak a kislány sajátja ebben a filmben. Amúgy is kevés párbeszéd, kevés kommunikáció zajlik a szereplők között, ami különleges balladai hangulatot kölcsönöz a filmnek, és ezzel a nézőt is erős értelmezői munkára készteti.
Hiszen, ahogyan a ballada műfaja esetében, itt is a sejtetésen van a hangsúly: a kevés és szűkszavú interakciók, az egyértelművé tételek hiánya miatt sokszor nekünk kell kitalálnunk, hogy az adott szereplő egy-egy cselekedete mögött milyen motiváció rejlik. Vagy hogy a szűkszavúsága mögött milyen további, ki nem mondott gondolatok húzódnak meg.
Ennek a legeklatánsabb példája Eibhlín egyik mondata a kislány felé. Cáit érkezése után nem sokkal ugyanis közli a kislánnyal: itt nincsenek titkok, mert amelyik házban titok vannak, ott szégyen van. Ennek a sejtelmes mondatnak ekkor persze még nem fogjuk fel az értelmét, ám a rendező arra késztet bennünket, hogy emlékezzünk rá, és egy újabb fordulat beálltakor helyezzük a maga megfelelő kontextusába.
Kapcsolódó cikkünk:
A csendes lány című filmről beszélgettek a vetítés után
Nos, hogy a házaspár szemében mi tűnik titoknak illetve szégyennek, és ehhez képest az a közeg, ahonnan a kislány érkezik, minderről hogyan vélelkedik, az egyik legnagyobb talánya, ugyanakkor az egyik legbölcsebb közölnivalója ennek az alkotásnak. S ezzel, bármiféle spoilerezés nélkül, talán az alkotás lényegét árultam el: a nem mindegy, honnan nézzük elvét. Amely ismét csak a szereteten múlik: mert ha az megvan, a titok és szégyen szavak is egészen más értelmet nyernek.
Ha viszont a szeretet hiányzik, könnyű mindent elintézni azzal, hogy amit teszel, vagy ami veled történt, az nem más, mint levakarhatatlan szégyen.
Amikor erre rájöttem, már csak azon szurkoltam, hogy Cáit mindig kapjon annyi szeretetet, amivel helyesen tudja értelmezni ezeket a fogalmakat.
S bízom benne, hogy az Oscar-díjat odaítélők is felismerik a filmnek azokat a rejtett értékeit, amelyeknek most csak egy részét tudtam felvázolni, de amelyek ott hemzsegnek végig a film másfél órájában, és amelyek miatt feledhetetlen alkotást tett le az asztalra az elsőfilmes Colm Bairéad. Akinek ezt a filmjét látva csak azt kívánhatom, hogy rendezzen még nagyon sokat.
Gyürky Katalin
Hozzászólások