2020. október 9-én ősbemutatót tartott a Csokonai Színház: a Molière-díjas Xavier Daugreilh írta Őszintén szólva című francia vígjátékot Gemza Péter rendezésében láthatta a közönség.
A pár évvel ezelőtt színre vitt Hogyan nevezzelek? című darab óta kortárs francia drámaírótól nem láthattunk a debreceni teátrumban adaptációt. Az Ilja Bocsarnikovsz színre vitte darab akkori sikere azonban arra ösztönözte az alkotókat, hogy ismét elővegyenek egy olyan mai francia művet, amely a közönség igen széles rétegét képes megszólítani, azáltal, hogy szórakoztató, humoros, ám a mélyebb, velős mondanivalónak sincs híján.
Gemza Péter rendezése a darab e kettősségének találkozásáról árulkodik. Díszlettervező-társának, Mészáros Zsófiának is köszönhetően a színpadon a gyönyörű és igényes lakásbelső, illetve a darab jelenetezés-technikája azt a hatást kelti, mintha nem csak egy helyzetkomikumokra épülő színházi előadást, hanem már-már egy kortárs francia filmet látnánk. Mert a két oldalról megközelíthető színpad enteriőrjének, a díszletelemek maximális kihasználásának és a darab megvilágításának köszönhetően a néző mintha egymást követő filmkockákat látna, ahol azonnal el tudja különíteni egymástól, hogy épp hol: François és Valérie lakásában, Gwendoline otthonában vagy Élise „kérójában” zajlanak az események.
Ezek a különböző lakóhelyiségek azért is nagyon fontosak, mert a történet magját képező hazugság helyszíneit is képezik. A főszereplő, Serge (Mercs János) ugyanis azonnal kettős hazugsággal indít: fél éve elvált ugyan, de amikor egy buliban egy olyan lánnyal, Gwendoline-nal (a tényleg ellenállhatatlan Wessely Zsófia alakításában) találkozik, aki már csak „nős pasikkal” kezd, mert „azoknál nincs mit agyalni”, a válása ellenére fél éve az ujján tartott jegygyűrűje nagyon is kapóra jön neki, s azt hazudja a lánynak: házas. S rögtön egy olyan lakásba, a barátja, François (Takács Dániel) és annak felesége, Valérie (Horváth Julianna) luxusotthonába viszi fel, amiről azt füllenti, hogy az övé.
A néző itt már sejtheti, hogy egy hazugsággal, pláne kettős hazugsággal indított kapcsolatból sok jó nem származhat. S a történetet, amely innentől kezdve humoros fordulatok során vezeti végig a nézőt, épp emiatt lehet a komoly oldaláról is szemlélni. Mert bár valóban kiválóan szórakozunk az ettől fogva előttünk kibontakozó hazugságáradaton, s az ezekből fakadó helyzetkomikumokon, illetve az ezekhez asszisztáló, sőt, az újabb hazugságok „kitermelésében” nagy szerepet játszó barátok: a Sergét támogató Cyril (Herczeg Tamás) és a Gwendoline mellett álló Élise (Mészáros Ibolya) ötletein, ha mélyen belegondolunk, mindez, mint a mai harmincas-negyvenes korosztály párkeresési- és találási technikája, mélységesen elszomorító. Azonnal felmerülhet a nézőben a kérdés: miért nem lehet őszintén (tényleg őszintén szólva) belekezdeni egy kapcsolatba? Miért kell álarc mögé bújni (amit egyébként zseniálisan old meg a Sergét alakító Mercs János, amikor bizonytalan fiatalemberként Cyril javaslatára elkezdi játszani a macsót Gwendoline előtt), miért nem adhatja az ember önmagát? Talán azért, mert ennek a bizonyos önmagának híján van? Nincs olyan, hogy én, hogy személyiség, csak felvett szerepek vannak?
Ugyanakkor a történet azért is elgondolkodtató, mert igazolja a mindenki által jól ismert tételt: hogy a hazugság kényszerűen újabb hazugságokat szül. Negatív spirált indít el, amelynek ki tudja, hol az alja. Ennek lesz az áldozata az egyébként tényleg mindenben ártatlan, a lakását is szeretettel kölcsönadó François-Valérie házaspár, akik – bár egymással őszinték –, már csak azáltal is, hogy Serge a Valérie nevet hazudja be Gwendoline-nak a felesége neveként, azonnal belekerülnek ebbe a hazugságspirálba. Az emiatt érzett tehetetlen dühöt pedig az elegáns francia fiatalasszonyt játszó Horváth Julianna kimagasló művészi színvonalon tárja elénk.
Apropó, elegancia. Nos, a rendező a színdarab hazugságáradatával szemben ezzel kapcsolatban (és persze mással kapcsolatban sem) hazudtolja meg önmagát: a francia kultúrában jártas szakemberként az egész füllentésmenetet a már fent említett díszlettel, s a francia ízlésvilágot tükröző jelmezekkel olyasfajta eleganciával tálalja, amit mindig is csodálhatunk a francia embereket látva. Például az Élise-t kiválóan alakító Mészáros Ibolya a hajviseletével, a fekete keretes szemüvegével és egyéb kiegészítőivel tényleg úgy néz ki, mintha most lépett volna le a francia filmvászonról. A díszlet és a jelmezek összhangját látva azt érezzük: valahogy így kellene elegánsan hazudni.
Gyürky Kata
Hozzászólások