Csak emberséget kérnénk, az ingyen van

Lesújtó, lehangoló, förtelmes élmény fogad, ha belépek. Pusztulat, nyomorúság, szomorú arcok, kávé-, hypo-, és "c." szag terjeng. Sok nyomorult, megkeseredett, elveszett ember ténfereg a folyosókon, idős nénik szeméből pedig könnycseppek csordulnak végig ráncok szántotta arcukon. Ki tudja, mi fáj nekik igazán? Testi-e vagy lelki igazi bajuk? Már ők sem tudják pontosan. A folyosón vegyes a társaság. Ugyanazon a koszos műanyag széken ül a város egyik „főemberének” asszonya, a sor másik végén bottal egy öregasszony, középen egy vidám, fiatal pár. Egy a helyük, egy a céljuk, s ugyanannyi jár nekik. Teljesen mindegy, ki, kicsoda, mennyire befolyásos, mennyi pénze van: egytől egyig csendben vannak, senki nem nevet, senki nem hangoskodik, senki sem ünnepel, csak vár. Legtöbbször sokat, máskor sokkal többet. Egyet akarunk csak: egészséget, azért gyűltünk oda.

Míg ezen gondolkodám, bizony rám tör a szükség a nem kis idő múltán, mondjuk ki: pisilnem kell. Pulóverem ujjával érek csak a kilincshez, belépek, s évtizedes, tömény húgyszag kezdi csípni az orrom, de sebaj, ha kell, hát kell, megoldjuk. Halaszthatatlan ügyem intézése közben olyan érzésem támad, mintha hirtelen 1972-ben járnék, egészen biztosan tudom, hogy emberi kéz alig tette rá bármire is a kezét azóta. Eszembe jutnak kemény milliárdok, politikusok meg a leányági felmenőik, de közben már készen is vagyok. Még a mocskos, elsárgult madzagot is meghúztam, mintha csak otthon lennék. Lépek a kézmosóhoz, ekkor vág mellbe a következő döbbenet. Csak hideg víz választható, mely cseppenve csordogál a vízköves csőből. Nyomkodom a szappantartót, de csak levegőt fúj, törlőkendő, WC papír pedig természetesen sehol. Ekkor jöttem csak rá arra, hogy jobb lett volna, ha meg sem próbálom, talán kézmosás közben több fertőhöz jutottam, mint vizelés közben. Megtámaszkodtam a kagylón, s eszembe jutott egy gondolat, ami nem hagyott nyugodni. Motyogva közöltem magammal, hogy nem, nem álmodom, ez a mai magyar egészségügy (s ez még nem is a legalja), a tomboló influenza kellős közepén. Mindegy gyermeknek, mindegy kismamának, mindegy mindenkinek, szappan az nincs. Elfogyott vagy sose volt, ki tudja már…

Kilépve, ismét előttem a sok-sok ajtó, az ajtókon pedig ki, s bejárkálnak fehér ruhás emberek, főleg asszonyok. Arcuk szigorú, életúnt, mosolyt, megértést hiába keres az ember. Fontoskodva járkálnak beteg emberek között, de tekintetüket alig vetik rá a szenvedőkre, minek is?!? Egyszer csak a várva várt ajtóval szinte egy időben nyílik meg egy fiatal, fehér ruhás nő szája. Szájából úgy ömlenek a reszketve kérdező betegekre a szavak, mintha legalábbis valamennyit a s.ggéből rántotta volna elő. Durva, mint a pokróc, lekezelő, feszült, flegma idegroncs. Jól tudtam, miután mindenkit így eligazítva bevágta a bűvös, fehér ajtót, megint várni fogunk, méghozzá nem is keveset, hiszen őfelsége most bepöccent ugyebár, s neki be lehet pöccenni, mert fehér ruhában, a bűvös ajtó mögött van, s ő minden emberi sorsnak eldöntője.

Voltaképpen örülök is már a kényszerű várakozásnak. Legalább volt időm megfogalmazni egy kérést. A szappanról, fertőtlenítésről, kéztörlésről már lemondtam. Cserébe egy kevéske kis emberséget nem lehetne tölteni a rendszerbe?   

KB