Ha röviden kellene jellemeznem az olasz filmgyártás egyik meghatározó alakja, Paolo Genovese legújabb alkotását, a Hátralévő életem első napja című filmet, ezt írnám: töretlen életigenlés. Ráadásul egy zseniálisan megkonstruált történetbe ágyazva. A filmet a debreceni Apolló moziban tekintettük meg.
Megrázó képsorokkal indít Genovese filmje: az ötvenes évei elején járó rendőrnő, Arianna (Margherita Buy), kihasználva, hogy a kollégája épp kilép a szolgálati járműből egy kávéra, főbe kívánja lőni magát a nála a szakmájából adódóan mindig kéznél lévő fegyverével. Ám mielőtt a lövés eldördülne, egy másik kocsi érkezik a rendőrautó mellé, és egy idős úr átülteti magához a megtörtnek látszó asszonyt. Egy olyan idős úr, Uomo (Toni Servillo), akinek a kocsijában már vannak más utasok is, csak épp még nem derül ki, hogy milyen célból tartózkodnak az úrral egy járműben.
Aztán a Columbia hotelhez érve kezd egyre inkább világossá válni: a kocsiban utazó – különböző korú és élethelyzetű – három felnőtt, valamint a szállodában hozzájuk csapódó kiskamasz fiú már nem e világ tagjai: az öregúron kívül senki sem látja őket, mert öngyilkosságuk után épp az élet és a halál közötti szférában lebegnek. Ám valamiért belementek a titokzatos öregember ajánlatába, aki a maga részéről különös „paktumot” kötött velük: mielőtt végleg átvándorolnának a túlvilágra, egy hetet kér tőlük annak érdekében, hogy megmutassa: nem volt értelme az életüket eldobni maguktól. Hisz az élet szép és értékes dolog, és amennyiben sikerül őket erről meggyőznie, a hét nap elteltével mindegyikük kap még egy sanszot, hogy visszatérjen az egyszer már eldobott életébe.
A kiváló ötleten alapuló sztori – amely ezúttal a rendező saját regényéből készült – önmagában is remek filmet feltételezne, ám Genovese a szüzsé ránk gyakorolt hatását minden egyes pillanatban képes fokozni. Ahogy ugyanis végigvezet bennünket a hét együtt töltött napon, nemcsak az öngyilkosságok elkövetőinek az indítékát ismerteti meg velünk: azaz azt, hogy a rendőrnő a lánya halála miatt, a kerekesszékben ülő egykori tornász, Emilia (Sara Serraiocco) a sport adta harcba belefáradva, az örökös másodikságába unt bele, az életvezetési tanácsadással foglalkozó fiatalember, Napoleone (Valerio Mastandrea) maga se tudja, hogy mi baja volt az életével, csak azt érezte: végtelen űr tátong a lelkében, a tizenkét éves kisfiú, Daniele (Gabriele Cristini) pedig – mivel az apja egy dagadék influenszerré tette – a szülei ellen lázadva dobta el magától az életét, hanem azt is, hogy mi mindent hagytak itt, hagytak félbe a döntésükkel.
Ez utóbbi képezi a rejtélyes öregember „terápiáját”: az önként vállalt feladata az, hogy a hét nap alatt bebizonyítsa, illetve rádöbbentse a „pácienseit”, hogy az élet még mi mindent tartogat a számukra, ha úgy döntenek, visszatérnek bele, hozzá. Nemcsak az ezen túl megismert emberek, és az ezáltal csodálatos vagy értékes emberi kapcsolatok szintjén, de például olyan, hétköznapinak tűnő dolgok kapcsán is, mint például egy gyönyörű táj látványa, vagy a tenger selymessége. Meg persze az étel megízlelése, amire – mint az öregúr mondja – ebben a köztes állapotukban már egyáltalán nincs szükségük, de azért az egyik napon megengedi nekik, hogy újra egyenek – mégpedig az ő zseniális főztjéből –, hogy szintén rádöbbenjenek: akár a gasztronómiai élvezetek miatt is érdemes az életet tovább csinálni.
Azt, hogy mi lesz az egy hetes „kúra” eredménye, természetesen nem árulom el. Annyit viszont jelzek, hogy Fabrizio Lucci operatőrnek köszönhetően olyan csodálatos képi világ, illetve olyasfajta egészen lenyűgöző színészi játék kíséri végig a filmet, amely a lebilincselő történetet még fantasztikusabbá varázsolja. Egyszerűen úgy elrepül a film két órája, mint egy pillanat, miközben valami nagyon is maradandóval fűszerezi meg a lelkünket. Egyfelől azzal, hogy az életet tényleg érdemes élni, csinálni, még akkor is, ha néha azt érezzük, hogy egyszerűen nem megy tovább. Másfelől pedig – és ebben a tekintetben is rendkívül őszinte Genovese filmje -, hogy bizony az öregúr se tévedhetetlen: bizony vannak esetek, helyzetek, amikor be kell látnia – és vele együtt nekünk is be kell látnunk –, hogy jobb, ha elengedjük a halni vágyót. Hiszen mérhetetlen önzés volna őt itt tartani, ha neki ez már tényleg semmi örömöt sem okoz. A kettő közötti különbség felismerése pedig – láttatja velünk a film – maga a bölcsesség.
Így, karácsony környékén ajánlom tehát szíves figyelmükbe ezt az élet mellett maximálisan kiálló, de a halált is akceptáló filmet. Ha tehetik, ne hagyják ki.
Gyürky Katalin
Hozzászólások