Május első vasárnapjához, az Anyák napjához közeledve mindenkinek hatványozottan jut eszébe az édesanyja: akkor is, ha olyan szerencsés, hogy még él az anyukája, akkor is, ha már sajnos meghalt, akkor is, ha jó, s akkor is, ha nem épp konfliktusmentes egymással a viszonyuk. Mert anya tényleg csak egy van. De hogy ezen az „egyen” belül ez a mama milyen sokféle lehet, ezt járja körbe a nem véletlenül a napokban, április 25-én a mozikba kerülő, az ünneppel azonos című Anyák napja című francia vígjáték.
„A történetünk kezdete az anyánk hasában van. Ez a hely egyenlővé tesz bennünket, pedig ami ezután következik, az totális rejtély.” Ezzel a magvas gondolattal indítja útjára a rendező, Marie-Castille Mention-Schaar a filmjét, amely jó ideig több szálon fut, hogy az összes szereplő még meglévő, vagy már halott anyjához fűződő viszonyát, vagy épp fordítva: az anyák gyermekeikkel való kapcsolatát körbejárja. S ezen a „rejtélyen” belül tényleg szinte minden lehetséges opciót felvázol: a három felnőtt lány demens anyjával való napi szintű küzdelmét, amely természetesen kihat az ő esetleges vagy már tényleges anyaságukra, illetve a gyerekvállalással kapcsolatos kérdéseire is, a köztársasági elnökké választott nő, Anne (Audrey Fleurot) történetét, aki az elnöksége idején szül, s mint mondja, az anyaság „teljesen felborította ugyan az életét”, de ettől kezdve azért dolgozik, hogy bebizonyítsa: lehet egy országot gyerek mellett is vezetni. Az idős, depresszióval küzdő színésznő, Ariane (Nicole Garcia) élethelyzetét, akinek a fia nem hajlandó tudomásul venni, hogy az anyjának nincs minden percben szüksége a támogatására – sokkal inkább lenne a barátnőjének szüksége rá, aki a történet kezdetén tudja meg, hogy babát vár, s a „hír” szinte sokkolja. A férfi melegpárt, amelynek idősebb tagja láthatóan a halott anyjához sokkal jobban kötődik, mint a tőle gyereket akaró fiatalabb, szülni egyébként, mivel férfi, nyilvánvalóan képtelen párjához. S az anyját gyűlölő, annak halálát kívánó, s a „mama” gyászbeszédét jó előre megfogalmazó, egyébként szintén gyermekkel rendelkező asszony, Blanche (Jeanna Rosa) vívódásait.
A látszólag mozaikszerűen felépített, a fenti szüzséelemekből összerakott alkotás azonban egy idő után nem marad „kötőszövet” nélkül. Kiderül, hogy a különállónak hitt élethelyzeteket nem csupán a téma, az anyához vagy az anyasághoz való viszony fűzi össze, hanem az is, hogy a történetek szereplői valamilyen szálon egytől egyig kapcsolódnak egymáshoz. Véleményem szerint épp ez Marie-Castille Mention-Schaar filmjének az egyik legnagyobb érdeme: azaz az, hogy az elején még nagyon nem tudjuk, hogy ki hogyan is tartozik össze, de már ekkor is lekötnek bennünket a különböző „anyás mozaikok”, hogy azután szép lassan, a film végére teljesen összeérjenek ezek a különállónak látszó szálak, s például megtudjuk, hogy a köztársasági elnök édesanyja hogyan kötődik a demens anyuka egyik, egyéként szintén két gyermekkel bíró gyermekéhez, vagy hogy mi köze van a meleg pár idősebb tagjának a váratlanul teherbe esett fiatal lányhoz.
A minden egyes élethelyzet súlyos és elgondolkodtató tanulságain, valamint a szálak gyönyörű összeszövésén túl azonban a film a művészetek és a történelem kedvelőinek is tartogat némi csemegét. A demens anyuka három lánya közül az egyik, Nathalie (Olivia Cote) – aki nem mellesleg az anyja okozta komoly pszichés traumái miatt irtózik attól, hogy gyermeke legyen – művészettörténészként dolgozik, s az ő egyik tanóráját látva értesülhetünk az ünnep, az Anyák napja történetéről. Az ünnep szokássá válásában nagy szerepet játszó philadelphiai Anna Jarvis életútját tálalja számunkra, aki – hasonlóan a művészettörténészhez – szintén soha nem akart gyereket, ám 1914-ben, korának egyik legemancipáltabb nőjeként, azt mégis fontosnak érezte, hogy az anyáknak legyen egy ünnepnapja. Illetve, ha már van egy idős színésznő is a filmben szereplő anyák között, ő nem mást, mint a híres Brecht-darabot, a Kurázsi mama és gyermekei-tpróbálja a színpadon, amely dráma hősnőjének az anyasághoz és gyerekeihez fűződő viszonya teljes ellentétes azzal, amit a színésznő az életben a fiával megél.
Szóval, akár szeretjük, akár kevésbé az édesanyánkat, akár van gyerekünk, akár nincs, akár akarunk, akár nem, mindenkinek rengeteg tanulsággal szolgál a film. Amit, javaslom, hogy aki teheti, az édesanyjával vagy a gyerekével nézzen meg. Talán akkor még teljesebb lesz az élmény. Az Apolló mozi még jó pár napig repertoáron tartja ezt a francia remekművet. Ne szalasszák el.
Gyürky Katalin
Hozzászólások