Börcsök Enikő és Zsótér Sándor jelenleg harmadéves színművészetis osztályát láthatta a közönség a debreceni Páholy Lakásszínházban május 18-án este. Az 1089 (színház az orrod hegyén) című produkció debreceni bemutatójának aktualitását az képezte, hogy az osztály három tagja – Hevesi László, Koroknai Sándor és Kurely László – debreceni származású, a cívisvárosban járt középiskolába, s innen felvételizett a Színművészeti Egyetemre.
A Kárpáti Péter rendezte darab öt jelenetből áll, amely jelenetek egytől egyig improvizáción alapulnak. A színdarab ismertetője szerint „az öt jelenetet az a kalandvágy hajtja, hogy megtaláljuk az átjárót abba a távoli, ismeretlen univerzumba, amely az orrunk előtt helyezkedik el.” A kissé képzavaros leírás alapján mindaddig fogalmunk sincs, hogy mit fogunk látni, amíg bele nem csöppenünk – a lakásszínházi körülmények miatt – valóban az orrunk előtt zajló első jelenetbe. Ahol a tíz fiatal közül négy, két párt alkotva, egy asztal körül ülve vacsorázik, s az élet fontos kérdéseiről beszélget. Például arról, hogy melyik pár hogy áll a „babaprojekttel” kapcsolatban. Valóban fontos kérdés a fiatal, családalapítás előtt álló huszonéveseknél. Csakhogy. S innentől kezdve gyakorlatilag az összes többi jelenetre is ez a csakhogy lesz érvényes: a beszélgetésből ugyanis az derül ki, hogy az egyik pár nőtagja nem a párjától, hanem a másik pár férfitagjától várja a gyermekét. S bármely további jelenetnek a lényege az, hogy ki kivel állt éppen össze, ki kit csalt meg és kivel, s hogy egy átbulizott éjszaka után fogalma sincs, hogy lefeküdt-e azzal, aki mellett épp józanodik. S ezt látva, az emberben számtalan kérdés felmerül. Elsőként is az, hogy vajon amikor Kárpáti Péter felvetette a fiatalok előtt egy-egy improvizálandó jelenet ötletét – például egy pesti albérlet kiadását egyetemistáknak, vagy az egyébként rendkívül ötletes, vakok vezette lakásétterem működtetését –, akkor a rögtönzésre „ítélt” színészhallgatóknak vajon miért mindenből az „altesti” problémák jutnak az eszükbe? Miért van az, hogy minden csak „arról” szól náluk?
Miközben – ahogy látjuk őket mozogni, táncolni, énekelni, beszélni – tíz végtelenül tehetséges fiatalt látunk magunk előtt. A fent említettek mellett Bajor Lilit, Nagy Katicát, Koller Krisztiánt, Szalay Bencét, Konfár Eriket, Fehér Andrást, Hajdu Tibort, akiknek ráadásul még a tíz évvel felettük végzett Stork Natasa is végig a segítségükre van. S akik akár versben is kifejezhetnék magukat, vagy sűrűbben dalra fakadhatnának, vagy – ahogy ezt egy párszor az est folyamán azért szerencsére megteszik – gitározhatnának vagy citerázhatnának is. S ha visszatérünk a darab rövid ismertetőjéhez, azt a kérdést is feltehetjük: azért ilyenek minden helyzetre és szituációra a válaszaik, mert az orrunk előtti „univerzum” is már csak erről szól?
S ha így van, akkor bizony kezdhetünk nagyon szomorúak lenni. Ahogy az előadás egy mondata mondja: csöpöghet belőlünk a szomorúság. Mert akkor az, amit élünk, nem az emberi, hanem az állati ösztönök szintje. S talán erre reflektálnak a hallgatók, amikor minden egyes jelenetben – sajnos nem lehet eldönteni, hogy viccből, ironikusan, vagy komolyan -, de egy-egy állathoz hasonlítják magukat vagy a társukat.
Pedig jobb volna, ha végig arról beszélnének, amiről az utolsó jelenet szól. Arról, hogy milyen feladatokat kapnak színészpalántaként, s azt hogyan próbálják tehetségükhöz mérten többé-kevésbé megoldani. Mert ez is improvizáció. Jobban mondva, ez az igazi improvizáció. Illetve a közönség megszólítása, bevonása az előadásba, azaz amikor a játékban egyszerre bent is marad, de abból ki is kacsint a színész. Vagyis az, amikor kiderül, hogy miért is 1089 a darab címe.
Gyürky Katalin
Hozzászólások