Egy, a témában indirektül tájékozódó számára körülbelül tíz évvel ezelőttig alig lehetett olyan kiadványt találni, ahol komoly hangvételben egymás mellé került a magyar és az indián szó, pedig már akkor is több, mint ötvenéves hagyománnyal bírtak a magyar „rézbőrűek”.
„Az indián sohasem szakadt el a természettől, hanem minden idegszálával Isten szabad világába kapcsolódott. A természet szelleme, a természeti élet ősi szabadsága, de ugyancsak a természet parancsolta szigorú önfegyelem s a közösség kötelességtudata jellemezte az indiánok életét mindaddig, amíg a fehér civilizáció erőnek erejével rá nem kényszerítette őket az új, idegen, mesterkélt életformák elfogadására, megfosztva őket szabadságuktól.”
írta egy magyar indián törzsfőnök, Heverő Bölény az indiánokról.
Alapvetően Cseh Tamás és barátai voltak azok az alapítók, akik maradandó színfoltot teremtettek a hazai indián élet kapcsán, de nem ők voltak az elsők, akik Magyarországra hozták a tengerentúli kultúra alapköveit.
A fenti idézet írója pedig nem más, mint Baktay Ervin író, műfordító és orientalista – azaz Heverő Bölény. Ahogy a múlt században sokan, Baktay is rajongott a cowboyokkal és az észak-amerikai indiánokkal átszőtt regényekért, azonban ő túllépte a rajongás szintjét, és 1924-ben úgy döntött megalapítja az első vadnyugati „várost”. Ehhez természetesen más lelkes résztvevők is kellettek, és lettek is, annyian, hogy 1931-ben megalapult az első magyarországi „indán törzs”.
Sokáig kizárólag férfiak vehettek részt a Törzs életében, helyileg pedig a Dunán, a Verőcei-, a Kismarosi-, majd a Kompkötő-szigeten tartották találkozóikat, ahol a világháború ellenére igyekeztek minden nyáron összegyűlni a Törzs tagjai. Baktay 1955-ig volt a Törzs főnöke, illetve aktív tagja, az általa alapított táborok ennek ellenére egészen 2005-ig fennmaradtak.
A ’60-as évektől azonban egy olyan törzs is létrejött, melynek leszármazottai még a mai napig évente felveszik a tollas fejdíszt és időnként a tomahawkot is, és kiszakadnak pár hétre a civil életükből. Korábbi cikkünkben említés szintjén írtunk a magyar zeneszerző, Cseh Tamás különleges passziójának közösségéről: a bakonyi indiánokról, azonban ahhoz, hogy megértsük a miérteket, nagyobb betekintést kell nyernünk, hogy ők hogyan is élték meg indiánságukat a történelem során, az évente megtartott találkozásuk nevezhető-e egyáltalán hobbinak, vagy a törzs tagjának lenni egy életforma?
Cseh Tamás 1961-ben az akkori hazai politikai viszonyokra fittyet hányva úgy döntött néhány barátjával, hogy a Bakonyban indián küllemmel és eszközökkel gyakorolja az említett népcsoport szokásait és honosítja a tengerentúli kultúrát itt, Magyarországon.
Legalábbis egy kisebb közösségen belül mindenképp. Az „indiánosdinak” pedig nem gyermekkorban elfojtott traumák, vagy felnőttkori mentális visszamaradottság volt a katalizátora, hanem egyszerű, színtiszta szabadságvágy.
Szabadságvágy, hiszen mi is lehetne kecsegtetőbb, mint egy végtelenbe nyúló, hegyes-völgyes, fákkal tarkított terület, ahol az oxigén engedély nélkül kúszik az ember orrába, és ahol mindent körbeölel a függetlenség.
Cseh Tamáséknak két Magyarországa volt: az év ötven hetében egy butított valóságot propagáló ellenőrző hatalom, amely nyomasztó szabályaival átszőtt szürkeséget hirdetett. A maradék két hétben pedig egy teljesen másik realitást alakítottak ki maguknak, ahol a természet lágy ölén, alapvető autonóm értékeket és szabadságot kínáló helyszínen, a saját szabályaik szerint létezhettek, korlátlan, egészséges identitással.
Erre a szabadságvágyra a ’60-as évek Magyarországa nem állt készen.
„A falu szeretettel volt [irántunk], de azért csak eljutott a hír a zirci rendőrkapitányságra, és azok már jöttek is a dzsippel. Megálltak a patakparton, na, vegyük elő a személyi igazolványokat, mit keresünk ott s a többi. Nem esett bajunk, de mindennek azonnal ellenállásíze lett. Meg se fordult a fejünkben, hogy mi ellenállók lennénk, mi csak jól akartuk érezni magunkat… Akaratlanul is kialakult a tiltott gyümölcs érzése. Ez pedig dacot szül, mi pedig még inkább rejtőzünk, titkolózunk. Ez persze kíváncsivá teszi a barátokat, egyre többen szeretnének csatlakozni, de legalább belekóstolni az Indiánba.”
(Bérczes László – Cseh Tamás: Cseh Tamás)
Az állambiztonság fejében abszolút nem ébresztett békés gondolatokat a bakonyi indiánok évenkénti találkozása, és valamiféle kormányellenes rajzást képzeltek az egész kultúraápolás mögé. Megalakulásuk után hat évvel a törzsben már besúgóként működött egy antropológushallgató, akit az indiánok alapvetően a néprajzi kutatásaik segítése érdekében kerestek meg. A hatóságok az ártatlannak tűnő játékok mögött rendszerellenes összeesküvést gyanítottak, a volt ügynökük Mennydörgő Madár néven dolgozott, manapság pedig már Amerikában éli mindennapjait.
Az indián élet szabályai
A résztvetők a maguk alkotta szabályok szerint élnek, tiszteletben tartva az 1850-es évek Észak-Amerikájában élő síksági népek törvényeit, eszközeit. Négy alapvető érték azonban szorosan átfonja az törzzsel töltött idejüket: a bátorság, a nagylelkűség, a kitartás és a bölcsesség ad keretet tetteiknek.
Jelenleg a törzs körülbelül kétszáz tagot foglal magába. A tábor egy minitársadalomhoz hasonlít, amelyben mindenkinek fontos szerepe van, emiatt elengedhetetlen az őszinte jellem. Ehhez a pár héthez, a civilizációtól elzártan teljesen más lélekjelenlét szükséges, mint a „valódi” élethez, hiszen a kapcsolattartás csak egymással lehetséges. Nincsenek szokásos mértékegységek sem idő sem táv terén, nincs perc vagy méter, hosszú futásnyi, pipafüstnyi, madárröptényi távlatokban számolnak.
A törzsek lehetnek egymással szövetséges viszonyban, de kialakulhat háború is köztük. A harcokat igazi, ám tompa fegyverekkel vívják, így természetesen nem valódi vér folyik a csatamezőn, azonban mindennek előre leszögezett és régóta követett szabályai vannak. Ha egy harcos megsebesül, mozdulatlanul kell feküdnie, amíg el nem számol hatszázig. Ha ezalatt (egy fakéssel) „elvágják” a torkát, meghal. A halottaknak huszonnégy óráig tilos részt venniük a tábor életében, sőt a nevüket és a rangjukat is elveszítik.
Temérdek szabály van még, amely a kiegyensúlyozott indián élethez elengedhetetlen, azonban ezek mégis olyan normák, amelyek bár kőbe vésettek, mégis a közjót szolgálják. Fontos szabály például, hogy a harc komoly dolog. Tiszta koncepcióval kell bírnia annak, aki támadni akar, hiszen ehhez bajtársakra is szükség van, nekik pedig érteniük kell a miérteket.
Ha valaki vissza szeretné szerezni ellopott állatát, vagy egyáltalán szerezni egyet, előre meghatározott menete van az eseményeknek: összehívja a társait, letelepszik a tűz mellé, pipára gyújt, vázolja a tervét, majd körbeadja a pipáját. Aki elfogadja, az kifejezi együttműködő szándékát, és követi a felbujtót, azonban fontos szabály, hogy senki sem csinálhat magából vezetőt. A főnök az, akit követnek.
Ez tehát az indián kultúra magyarországi képviselőinek története, akik mai napig ápolják a Cseh Tamás által létrehozott törzsek hagyományát, szokásait, azonban az indiántábor tagjai a Bakonyban töltött pár héten kívül ugyanúgy közemberek: orvosok, asztalosok, ötvösök vagy cégvezetők.
Hozzászólások