Hiába jelent meg Kovács Ákos harmincéves szólókarrierjét ünneplő, a budapesti koncertekből összeállított koncertlemeze 2024. április 12-én, direkt nem hallgattam meg, hogy a közelgő debreceni előadáson sok meglepetés érjen. Sokkal több lett, mint amire számítottam. Koncertbeszámoló.
Azt persze egy-két fotón láttam és a vele készített interjúból is tudtam, hogy nem csupán aktuális turnézenekarával fog a Főnix Arénába érkezni, hanem minden eddiginél nagyobb létszámú művészgárda fog vele a színpadra állni. A csodás dramaturgiai építkezés pedig nem csak a dalokban és a vizualitásban volt jelen, hanem abban is, hogy ezen sok ember mikor és hogyan csatlakozik be a műsorba.
EGY: MEGHITTSÉGBE ZÁRVA
Az első hangok után maga Ákos nyitotta meg az estét, egyedül: Radnóti Miklós Mint észrevétlenül című 1943-as versét szavalta el, ami éppen ötven évvel korábbi, mint a koncerten felcsendülő legrégebbi dalok. A költemény természetesen azon darabok közé tartozik, amelyek ugyanolyan aktuálisan hatnak mai is, mint nyolcan évvel ezelőtt: még mindig fegyver és szerszám a toll.
Ezt követően Balásy Szabolcs zongorajátékával indult el a koncert, a Minden most kezdődik el és annak négy évvel későbbi folytatása, a Minden álom véget ér együtt valóban csak erősítik egymást és élmény volt egyben hallani ezt a két dalt. Az első felvonásra végig a zártabb világ volt a jellemző: rádiós slágerek elvétve kerültek csak elő, a mélyebb, komorabb dalszövegű szerzemények kaptak nagyobb hangsúlyt és ezt vizuálisan is megerősítették: a változó létszámú zenekar előtt is vetítést láttunk, tehát egyfajta hármas réteg közepében voltak (hátul óriás LED-fal, előttük pedig egy áttetsző anyag, amelyen keresztül láttuk a színpadi történéseket, de plusz vizuális elemek is a zenészekre kerültek). Ez a térhatás lehetővé tette, hogy a dupla vetítés körbezárja őket. A hol barlang, hol csak ködös felhők védelmében játszó zenekar 1993-től egészen 2003-ig mozgott az életműben, tehát már az első felvonásban érintettek minden fontosabb korszakot, ami kifejezetten izgalmassá tette az előadást. Természetesen az sem lett volna rossz megoldás, ha a két felvonás kronológiai sorrendben halad és tizenöt-tizenöt évet mutat be, de így sokkal színesebbé vált az este minden tekintetben.
Külön öröm volt újra látni a ”klasszikus” felállást (Madarász Gábor, Lepés Gábor, Dorozsmai Péter, Fekete Tibor), ugyanis sokan csak külön-külön láthatták eddig a régi tagokat egy-egy koncerten az elmúlt évtizedekben. Őket egészítette ki a Győri Filharmonikusok vonósnégyese és a pécsi VoiSingers kórus három női tagja, így az előadás közepe felé közeledve már jelentős számú közreműködő segítségével szólaltak meg a Balásy Szabolcs vezetésével újrahangszerelt régi és új dalok.
Az első felvonás lassabb tempója ellenére is villámgyorsan eltelt, mire véget ért a Magunk maradtunk (az azonos című 2022-es film főcímdala), már ismét csend ült a nézőtérre és egy újabb vers jelezte, hogy zárul az első rész. Weöres Sándor 1980-ban megjelent Bolero című költeménye tökéletes választás volt, hogy szünetre menjünk és kicsit emésszük az eddig hallottakat és látottakat.
KETTŐ: A KITELJESEDÉS ÉS KÖRBEÉRÉS
Amikor újra szétnyílt a függöny, egy teljesen más színpadképet kaptunk, ami jelentős létszámváltozást is hozott magával. Teljessé vált mind a győri, mind a pécsi művészek csapata, Ákos zenekara pedig közben átalakult, megjelent Kálló Péter basszusgitáros és Bánfalvi Sándor dobos is. Az óriási létszámú produkció a Hello című klasszikussal indította a második felvonást, a kórus hangereje és a filharmonikusok komplexitása már itt, a koncert félideje utáni percekben is katarzisszerű élményt adott. Az első részből kimaradt nagyobb slágerek itt már nagyobb arányban fordultak elő (Végre, Adj hitet, Indiántánc, Ölelj meg újra), de itt sem maradtak el a különlegesebb, koncerteken ritkábban előkerülő darabok. És ha már különlegesség: bár Ákos a HARMINC ÉV turné minden állomásán duettet énekel Anna lányával, mégis a koncert egyik fénypontja volt: egyrészt ilyet még nem láthatott élőben a debreceni közönség, másrészt ki tudja, hogy lesz-e még ilyen valaha. A Minden élet és a Felemel dalok egyvelege igazán erős párosítás: az első és a legutóbbi stúdióalbum egy-egy dalában szoros kötelék az elmúlás megélése. Az előbbiben hallható „Tudod, hogy minden, ami nincsen még, életre vár” sor pláne elemi erővel hat, aki belegondolt a felkonferálásnál elhangzott gondolatmenetbe, miszerint a dal írása kilenc évvel előzte meg Anna lánya születését, aki – és oly sokan mások – akkor még csak az életre vártak.
A műsor vége felé közeledve a közönség nem bírta tovább az ülve ünneplést: egy részük ülőhelyeiket elhagyva a színpad elé sietett, ahol állva, tapsolva tomboltak a végére igencsak felgyorsult tempóra. Szintén váratlan húzás volt, hogy a koncerteket rendszerint lezáró Adjon Isten… nem a főhős szájából hangzott el, hanem a VoiSingers adta elő. Ezt pedig egy újabb meglepő húzás tetőzte: Ákos és Balásy Szabolcs a Ne keress engem című dalt adták elő olyan letisztult hangszerelésben és intim módon, mint ahogyan kezdődött a koncert az első vers után. A megdöbbentő zárás után már tényleg nem maradt semmi, csak a vastaps és a szűnni nem akaró üdvrivalgás.
Minden egyes Ákos-koncert után érezni, hogy a közönség ünnepli az adott produkciót, az új albumot és a közösen eltöltött időt. Most azonban mintha valami plusz lett volna a levegőben: Ákos harmincéves szólókarrierje miatt gyűltek össze az emberek, de valahol önmagukért is, ugyanis fontos részei ennek a folyamatosan íródó történetnek. Ez az este egymás ünneplése is volt.
„Tudod, hogy minden, ami nincsen még, életre vár” – ismétlem a már leírt sort, de nem véletlenül, ugyanis ma már egyre tisztábban látni, hogy ez a műsor is sok évet várt arra, hogy megvalósuljon. Sokunk legnagyobb örömére.
Hozzászólások