Az Antoinette Boulat rendezte, 2022. október 13-ától a magyar mozikban is vetített Ma már holnap van című francia film kapcsán nagyon egyetértek a Cineuropa honlapján megjelent, az alkotás kritikájában foglalt két jelzővel: megindító és szokatlan. Ám úgy vélem, így is fogalmazhatnánk: megindítóan szokatlan. Hiszen a húszas éveikben járó fiatalok kallódásáról, meddőnek látszó útkereséséről sokszor közhelyszerűen fogalmazó akár könyves, akár vizuális alkotásokhoz képest Boulat annyira különleges atmoszférát teremt ennek a húsbavágó társadalmi problémának a láttatásához, amely mindenképp párját ritkítja.
Első körben a film különleges időkezelése miatt. A főszereplő, a tizennyolc éves, nővérét, Alice-t épp öt éve elveszítő Marion életébe épp azon a napon kapcsolódunk be, amikor az anyja ragaszkodik hozzá: elhunyt lánya barátai jelenlétében ünnepeljék meg annak huszonharmadik születésnapját, mintha Alice még mindig élne, és velük együtt fogyaszthatná el a nevével ellátott születésnapi tortáját. Marion – aki láthatóan azóta sem volt képes feldolgozni a nővére elvesztését – tiltakozik a „buli” ellen, és inkább belemenekül a párizsi éjszakába, a barátainak mondott emberek társaságába.
Ezzel az antréval veszi kezdetét Marion életében az elmúlt öt év és az előtte álló egyetlen éjszaka teljes összemosódása: ahol ez az éjszaka is azért ígérkezik olyannak, ami vele öt évvel ezelőtt történt, és amiért az elmúlt öt éve minden egyes napját ugyanolyannak érzi, mint ezt az előtte álló éjszakát.
Meddő módon átbulizottnak, céltalanul végigcsavargottnak. Legalábbis az a közeg, ahová igyekszik, semmi egyébbel nem kecsegteti. Ám Boulat filmjének az az egyik nagy érdeme, hogy Marion személyes sorsán túlmutatva – de épp az ő tragédiájának tükrében – mutat rá a húszas éveikben járó fiatalok valóban elkeserítő „életfilozófiájára”, amelyben az „élj a mának!” elvileg pozitív életszemlélet is negatív felhangokkal telítődik: azért „élj a mának!”, hogy ma is berúgj, beszívj, valakit átverj, megcsalj, meglopj vagy épp hazudj neki.
Ehhez képest érthető – bár az éjszaka első felében szintén ebbe a közegbe vegyül bele – Marion kallódása, hiszen az ő céltalanságát, életkedv-nélküliségét, és, tegyük hozzá, Lou Lampros plasztikus játékának köszönhetően végig érzékelhető, folyamatos haragját, mérgét – mint láttuk – valóban egy komoly tragédia indokolja. Pontosabban, csak indokolhatná.
S hogy miért a feltételes mód? Az öt évet is magában foglaló egyetlen éjszaka második fele miatt. Amikor Marion – a meddő bulizásba belefáradva – egyedül kezd bandukolni Párizs egyébként veszélyes, mert terrorista merényletek sújtotta részén, ahol elébe toppan a nála épp öt évvel idősebb, tehát a nővérével egyidős Alex (Tom Mercier). Akiről bizony hamar kiderül – talán kicsit túl hamar, tehát a film egyetlen, kevéssé sikerült részleteként –, hogy azért érkezik a lány életébe, hogy tükröt tartson neki. Hogy közölje vele: „mérges vagy, pedig hálásnak kellene lenned.” Hogy miért?
Számtalan dolog miatt, amit Alex szép lassan, ennek az egyetlen éjszakának a második felébe sűrítve – ezzel mintegy ellensúlyozva az elmúlt öt évet – megmutat a lánynak. Ezek az Alex-féle, mondhatjuk a részéről koravén életbölcsességeknek is, valamit elindítanak ugyan a lányban, de Boulat filmje attól is megindítóan szokatlan, hogy ez az Alex-féle tükör bizony nem csillan meg azonnal a lány lelkében. Ahhoz Marion már régóta, és túlságosan sérült.
A tükörcsillanáshoz egyéb segítők is szükségeltetnek. Miután az éjszaka első felében a kallódó, valóban céltalanul kallódó kortársaival egyetemben Marion is elszívta a maga füves cigijét, ennek hatását azonnal Alex személye se tudja ellensúlyozni, így a lány összeesik, és Alexnek hála bekerül a sürgősségire. Ahol az orvos azon túl, hogy ellátja a sebét, belelát a lány pszichéjébe is, és egy nagyon fontos, a lelkét ápoló mondattal indítja útjára: „A legfontosabbak az életben azok az emberek, akik jót akarnak nekünk”. Utalván Alexre, és a látványosan önzetlen segítőkészségére.
Azaz, az orvos is jelzi: Marion nyissa ki végre a szemét a jóra, a csodára, ami Alex személyében végre elérkezett hozzá. Most még – a drogok, azaz az előző öt éve – hatása alatt ezt talán még nem látja tisztán, de ez csak idő kérdése.
Az Alex-féle jóságban, az eddigi, elrontott élettel szemben tartott tükörben az a legcsodálatosabb, hogy szintén megindítóan szokatlan. Mert nem holmi, innentől útjára induló olcsó love story-t vélhetünk felfedezni mögötte. Boulat rendezésében Alex és Marion találkozása túlmutat ezen. Felsejlik persze egy szerelem lehetősége is, de nem ez a lényeg. Hanem egy olyan fontos találkozás, és egy olyan mérföldkőszerű megvilágosodás, amelyet Alex személye biztosít Marion életében.
És amit a film nem is szavakba, hanem csodálatosan fényképezett, sejtelmes képekbe öntve tár elénk. Ehhez elég összehasonlítani Marion első, filmbéli megjelenését, és az alkotás utolsó képkockáján elénk futó sziluettjét. A mából egy új, nemcsak az előző napot, de az előző öt évet maga mögött hagyó, holnapba átfutó lány alakját. Zongorázni lehet a különbséget. És azt a szokatlanságot, ahogyan ezt a metamorfózist Boulat valóban rendkívül megindítóan elénk tárja.
Gyürky Katalin
Hozzászólások