Mesélő urbex

Óvatosan lépkedj, emlékeken jársz! – Az urbex turizmusnak hódoló közösség íratlan etikai kódexének egyik alapvető tézise ez a mondat, melyet a múltba vezető felfedező kalandjaik során mindig betartanak. Az urban exploration szubkultúra tagjai ugyanis, hétköznapinak semmiképpen nem nevezhető helyeken járnak: elhagyatott falvak és otthonok, funkciójukat vesztett épületek és gyárak, fénykorunkban nyüzsgő kastélyok és kúriák. Mind-mind mesélnek az arra járóknak szebb napokat látott múltjukról és szomorú, mégis fennkölt jelenükről. Salamon Zsolt, urbex fotóssal beszélgettünk.

Azt, hogy egy ország milyen úgymond urbex hagyatékkal rendelkezik, jelentősen befolyásolja az adott nemzet múltja, kultúrája, politikája. Az államosítás, majd a rendszerváltás utáni privatizáció hazánkban is sok épület sorsát pecsételte meg. Ezek az épületek a természetes pusztulás szomorú, mégis igéző szépsége által, szavak nélkül mesélnek, egy mára letűnt korról. Eszmékről, kultúráról és az egykor ott élő emberekről. Salamon Zsolt urbex fotós lencséjén keresztül pedig mindenki betekinthet egy kicsit az elhagyatott, erodálódó épületek falai között megelevenedő történetekbe.

–Amik miatt szeretik a fotóimat az az, hogy igyekszem a személyes érzelmi világomat belevinni ezekbe a képekbe. Attól különböznek mások fotóitól, hogy próbálom visszaadni azt a hangulatot, amit én ott és akkor éreztem. A fényekkel, formákkal, perspektívákkal igyekszem mindezt visszahozni. Sokszor mondják, hogy a képeimnek lelke van, és talán ebben rejlik az urbex fotózás sikere. Én először mindig körbejárom, felfedezem az adott helyet, átböngészek ott hagyott iratokat (ha vannak), megcsodálom az építészetét, elképzelem milyen élet zajlott ott egykoron. Majd előveszem a telefonom, és utána olvasok a hely történetének, megismerem a múltját, és csak ezután, egyfajta átszellemült állapotban veszem elő a fényképezőgépem – mondja a fotós, aki több száz ilyen helyszínen járt már hazánkban.

Zsolt közel húsz éve fotós, az urbex témával öt éve foglalkozik, ám a régi, klasszikus épületek iránti vonzalma gyermekkorából ered. – Én hét-nyolc éves koromig egy mára szellemkastéllyá váló helyen éltem. Akkoriban önkormányzati bérlakásokká szabdalták ezeket a kastélyokat, – az ’56 utáni államosítás időszakában ez nagy divat volt – és az én nagypapám is egy ilyen kastélyban kapott helyet. Úgyhogy én gyakorlatilag a kastélyok szeretetével szocializálódtam, és azóta is legszívesebben ezeket keresem fel, és örökítem meg – meséli.

A fotós másik személyes kedvenc helye egy Zala megyei szellemfalu, amely 2013-ban néptelenedett el teljesen, ekkor halt meg életének 102. évében Sanyi bácsi, a falu utolsó lakója. – Az örökös engedélyével sikerült feltérképeznem ezt a házat, ami  azóta is úgy van, érintetlenül, ahogy ő hagyta. Kezdve a levelektől a szekrény tetején, a papucsa az ágy mellett, a ruhája a fogason, a szappan a kézmosó mellett. Ott egy furcsa borzongást érez az ember, hisz belelát valaki egykori életébe, ami teljességgel átlátható, tiszta és emberi volt. Annyira hiányzik ez a világból, hogy érdemes lenne világgá kürtölni, hogy: Nézzétek, ezt valahogy így kellett volna mindig…! – mondja.

Urbex körökben az egyik legnépszerűbb témát jelentik az ottfelejtett hangszerek, különösen a zongora, mely a kastélyok jellemző tartozékai voltak. Egy romos kastélyban hátrahagyott patinás zongora gyönyörű kontrasztja a legtöbb fotós számára keresett és megunhatatlan téma.

A hazai urbex turizmus térképét nézve, a Balaton és a főváros vonzáskörzetében van jellemzően a legtöbb épület. Kastélykultúra tekintetében Vas megye jár az élen, ahol összesen több mint 250 kastély található, vannak települések, ahol hat-hét is van egyszerre. Ezek húsz-huszonöt százaléka van romos, elhanyagolt állapotban. Az Alföldre többnyire az elhagyott tanyavilág jellemző, itt nagyobb uradalmakra jutott egy-egy kastély, ez ma járás szinten körülbelül kettőt jelent. Az urbex turizmus azonban nem csupán a romos helyek felfedezését jelenti, hanem legalább annyira a része olyan helyekre bejutni, ahová nem szokás, olyan exkluzívabb helyekre beosonni, vagy engedélyt szerezni, ahová egyszerű halandó ember általában nem nagyon jut be.

Az urbex fotósokkal kapcsolatban visszatérő sarkalatos pont a tevékenységük jogi, valamint erkölcsi aspektusa. – Jogi vonatkozás tekintetében köztudott, hogy ez a hobbi nem épp legális. Ugyanakkor a tapasztalatok alapján a hatóság sem feltételezi azt, hogy mi ártó szándékkal keresnénk fel ezeket az épületeket. Nekem még soha nem volt belőle problémám. Bár illegális, de én eddig maximum olyan esetről hallottam, hogy megkérték az urbexeseket, hogy hagyják el a területet. Úgy gondolom a helyek védelme az urbexesek számára fontos. Nekünk ezek az épületek és a természetes enyészet maga a fotó érték, maga a felfedezés – hangoztatja Zsolt.

Hozzátette: íratlan szabályaik közé tartozik, hogy nem törnek be sehova. Csak oda lépnek be engedély nélkül, ahol nyitott kaput, ajtót, ablakot találnak. Fontos szabály még, hogy soha nem visznek magunkkal semmit, csak a készített fotókat és a hely szellemét az emlékezetükben! Az urbexeseknek van egy íratlan etikai kódexe, annak szellemében látogatják a helyeket. –Az egységes szakmai állásfoglalás másik alappillére, hogy: soha ne rongálj! Ezt minden urbexesnek kötelező betartania. Ha valaki ezt megszegi, azt a közösség maximálisan kiközösíti, és igyekszik ellehetetleníti a „munkásságát”. A rongálókat automatikusan szelektálja ez a közösség – mondja. A fotósok többek között ezért is óvják a felfedezett épületek pontos címeit, hogy ne történjenek jogsértések, és senki ne gondolja, hogy bármilyen illegális cselekvésre buzdítanának másokat.

A kompozíciók tekintetében előfordul, hogy a fotósok kénytelenek némi tereprendezéshez folyamodni. –Nyilván minden bútornak, tárgynak egykor megvolt az eredeti helye, ám azt idő közben valakik elmozdították, felborogatták. Ez esetben mi azt visszaállítjuk a feltételezett helyére. Felakasztjuk a képet a falra, felállítjuk a székeket, az asztalt. A boszorkányháznál például a Városi Gorillák urbex csapata pakolta vissza nagyon szépen a bútorokat az eredeti helyükre, mert az valamikor így nézhetett ki, ahogy a képeimen is látszik. De sajnos voltak olyan látogatók, akik jó mókának tartották szétszórni a berendezést, úgyhogy én a megfelelő fotók, illetve a hely akusztikája, miliője érdekében próbálom meg rekonstruálni a helyszíneket. De van, hogy maximálisan érintetlenül hagyunk mindent, például a már említett zalai szellemfaluban, Sanyi bácsi otthonában minden úgy van, ahogy ő otthagyta – meséli.

Az urbexesek tapasztalatai szerint sajnos gyakran fosztják ki, rongálják meg ezeket az épületeket. Zsolt úgy véli az elkövetők gyaníthatóan mindig az adott hely környékbeli lakosai, vagy hajléktalanok lehetnek. A fotósokkal ellentétben ugyanis számukra ezek az épületek nem képeznek értéket. Sokszor pont emiatt, vagyonvédelmi szempontból zárnak le területeket. Mindazonáltal felújítás híján, a fosztogatók és kártevők ellen alkalmazott lezárások sem tudják megmenteni az épületeket az enyészettől. Az ingatlanok vételára, valamint a renoválás költségei a műemlékvédelmi jogszabályok miatt viszont rettentő magasak.

–Jobbára az állam próbálja hasznosítani ezeket az épületeket pályázati források által, de erre az ingatlanspekuláció nagyon erősen rányomja a bélyegét, így pont annyit árt, mint használ. Nagyon sok olyan kastély található amiben elkezdődött a felújítás, és aztán különböző okokból félbemaradt. Ugyanez a kettősség jelenik meg a műemlékvédelem kapcsán is. Valahol persze megértem ennek a célját, hogy az eredeti állapot visszaállítása lenne az ideális, de manapság például homokkőből lépcsőt nagyon kevés ember fog tudni készíteni, minőségi biztosítással és számlával együtt úgy, ahogy az elvárható egy műemlék restaurátortól. Nyilván, ha szabadon lehetne alakítani akkor megszűnne a kastély mivolta, de egy kis rugalmassággal talán sokkal több hely menekülhetne meg az enyészettől, mint amennyi most, mert így gyakorlatilag halálra vannak ítélve ezek a helyek – jegyzi meg.

Léteznek olyan kastélyok, melyekért már 50 millió forintért is hozzá lehet jutni, ám a kapcsolódó felújítás költségei 3 milliárdra is rúghatnak a műemlékvédelem miatt. Ezek a befektetések pedig így gyakorlatilag a soha meg nem térülő kategóriát képezik, emiatt nem vág bele szinte senki. Érdekesség, hogy a magyarországi kastélyok és műemlékek zöme sajnos külföldi magántulajdonban van.

• 

Az egyik leghíresebb külföldi befektető Kolos László volt, aki a Vas megyében található sorokpolányi kastélyt vásárolta meg a kétezres évek elején, majd újítatta föl. A 3600 négyzetméternyi birtokon lévő pazar kastélyt évente egy-egy napra meg is nyitotta a látogatók előtt. Az üzletember három éve egy autóbaleset következtében elhunyt, az örökösök pedig 9 milliárd forintért árulják a pazar kastélyt. –Tudtommal négy külföldi örököse van, akik szabadulnának tőle, de olyan méregdrágán, ami magyar ember számára gyakorlatilag megvásárolhatatlanná teszi. Emiatt félő, hogy ismét szomorú sorsa jut a kastély – teszi hozzá Zsolt.

Urbex fotósként Zsolt számára az elhagyatott, pusztuló épületek is magukban hordozzák a szépséget, de ennek ellenére azt kívánja: sikerüljön minél többet megmenteni a hanyatlástól, hogy aztán régi/új funkciójukban és pompájukban újabb emlékek, történetek születésének színterei lehessenek.