„Mintha az ember egy hosszú útról térne haza.” – interjú Posta Máté alkotóval

A Kölcsey Központban található Bényi Galéria kereskedelmi céllal is működő képzőművészeti térként funkcionál az idei évtől kezdve. A megújult galéria első kiállítása az Épületes lélek címet viseli, amelyben két debreceni születésű, kortárs festőművész, Gesztelyi – Nagy Zsuzsa és Posta Máté képei láthatóak. Posta Máté két sorozatának képeivel vesz részt a tárlaton. Az egyik irány a Veduta sorozat, amely Velence sikátorainak, utcáinak részleteit hivatott realisztikusan bemutatni. Másik pedig az ismeretlen épületek ablakfelületein látható visszatükröződések.  Ez alkalommal Posta Mátét kérdeztük képeiről, művészetéről és arról, milyen szülővárosában, Debrecenben kiállítani.

Hányszor jártál Velencében, és miért vált számodra ekkora ihletforrássá?

Háromszor jártam Velencében, és mindig lenyűgözött az a tömény magasművészet, ami szinte sűrítve mutatja be Európa csúcsra járatott kultúráját. Általában sorozatokkal foglalkozom, mert így lehetőségem van egy témában jobban elmerülni, és több oldalról megvilágítani. Emellett számomra fontos, hogy a képeknek legyen gondolati és szakmai vetülete is. Mivel szeretem a klasszikus témákat aktualizálni, ezek a képek is egyfajta parafrázisai a Velencében közkedvelt veduta festményeknek – ez is lett a címe a sorozatnak.

Érdekes részletek a képeken a festett utcatáblák, amelyek össze is fogják a sorozatot: az utcanevek azonos betűmérettel jelennek meg minden festményen. Ugyanakkor a sokféle matéria, a látvány részletgazdagsága és a formákat kihangsúlyozó fény-árnyék játéka ürügyet ad a gazdag festészeti formanyelv alkalmazására.

Mit jelképez számodra a málló téglafal vagy a tükör és az ablaküveg?

Egyrészt az egykor szebb napokat látott, patinás épületeken az elmúlás motívuma szembetűnő. Másrészt a káosz és rend dichotómiája is hangsúlyosan megjelenik, mert az ember alkotta téglafal, vagy a festett utcatáblák rendezettsége áll szemben az amortizáció véletlenszerűségével.

A tükör a megismerés eszköze, még akkor is, ha tökéletlen képet kapunk, mivel az objektum egy közvetítő közegen keresztül jut el a szemlélőhöz. A képzőművészetben is nélkülözhetetlen eszköz a művész számára, hiszen az önvizsgálat csak ezen keresztül történhet. A képeim esetében az ablakfelületek a tükrök, amelyekben a szemben lévő homlokzat látható, de a kettős üvegablak egyenetlensége miatt a tükörkép töredezetten, amorf formák együtteseként jelenik meg. Izgalmassá teszi a témát a különböző ritmikus szerkezetek egymásra vonatkoztatása: az ablakok repetitív geometriája és a tükröződő homlokzati elemek ismétlődő formái.

Melyik az általad legizgalmasabbnak ítélt részlete a kiállításnak?

Mivel a képeim városi, utcai látványt jelenítenek meg, a kint és a bent játékaként értelmezhetőek. Bent vagyunk a Bényi Galériában, mégis a képeket szemlélve az épületeken kívül érezhetjük magunkat, egy virtuális teret létrehozva a kiállító téren belül.

Milyen apó motívumot emelnél ki valamely képedből, amit a legtöbb ember nem vesz észre talán sokadik ránézésre sem?

Mivel sok részlet van a képen eleve hosszas szemlélődésre kényszerül a néző, én meg szeretek nehezen felfedezhető részleteket is elhelyezni a képeken. Amivel szeretek játszani, az a szignóm, amit trompe-l’œil-szerűen helyezek kontextusba a képeimen, és az Épületes lélek című kiállításon két ilyen festményt is talál az érdeklődő. (A trompe-l’œil alapjában véve nem más, mint egy olyan – általában lekicsinyített – ábrázolási forma, ami a szem és a látás félrevezetésére törekszik – szerk.)

A részletek elrejtésének másik példája egy olyan művem, a Vanitas, amely a deszkák korhadásán keresztül mutatja be az idő múlását. Ráhelyeztem a képre egy legyet – amely a németalföldi csendéletek elmaradhatatlan kelléke volt, és a mulandóságot szimbolizálta –, ami alig észrevehető.

Milyen érzéssel tölt el szülővárosodban kiállítani?

Régebbi korokban jellemző volt, hogy a mesteri cím megszerzéséhez el kellett utazni a szülővárosból, hogy az ember tapasztalatot és kellő pénzt gyűjtsön a mestermű elkészítéséhez, és csak ezután tért haza. Mivel nekem ez volt az első kiállításom Debrecenben, ez egyfajta számadás is, hogy mit végeztem, mióta elhagytam a várost. Jelen voltak tanáraim is a megnyitón, Tamus István és Fátyol Zoltán, és külön megtisztelő, hogy a galéria névadójához, Bényi Árpádhoz is jártam rajzolni. Nekik köszönhetem, hogy felvételt nyertem a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába.

Van-e olyan hely Debrecenben, ahova újra és újra visszatérsz, amikor hazalátogatsz?

A szüleim a Vezér utcai lakótelepen laknak egy kertesházban, szóval a legtöbb időt náluk töltöm, ha Debrecenben vagyok, de igyekszem időt szakítani egy sétára a belvárosban is, ha már ilyen szép főtere van a városnak.

Forrás: Főnix Rendezvényszervező Közhasznú Nonprofit Kft.