A filmtől – épp a fenti, a rendezőre jellemző attitűd miatt – senki se várjon szívderítő szórakozást. Sokkal inkább mély drámát, drámaiságot, amely egy család életének azt a szakaszát ragadja meg, amikor nagyrészt önhibáján kívül elindul a lejtőn lefelé, s úgy tűnik, hogy semmi olyan nem fog bekövetkezni, ami a zuhanását megállíthatná… S ami még inkább szívszorongatóvá teszi a filmet, az az, hogy bár Angliában járunk, a család helyzetét látva az EU-n belül bárhol játszódhatna, sehol sem kételkednénk a történet hiteles mivoltában.
Adott ugyanis az a négyfős Turner-família, amely egy bedőlt lakáshitel után – ugye, milyen ismerős? – albérletbe kényszerül, ám még a lakásbérleti díj kifizetése is veszélybe kerül, amikor a családfő, Ricky (Kris Hitchen) egyik napról a másikra elveszíti a munkáját.
A szituációból következik, s kikövetkeztethető, hogy ettől kezdve a családjáért aggódó, két gyermeke és felesége sorsát a szívén viselő, egyébként rendkívül szimpatikus Ricky bármit el fog vállalni, hogy mentse a menthetőt. Az eddig sem szívderítő történet épp ezen a ponton „durvul be” még inkább, ugyanis a fér j és apa egy csomagküldő szolgálatnál tud úgy elhelyezkedni, hogy alvállalkozóként a kiszállításokat biztosító furgon bérleti díját is neki kell fizetnie, illetve, mivel alvállalkozó, a felettese nem biztosít neki se szabadságot, se nyugdíjjárulékot, se egészségügyi hozzájárulást. Tehát annyi a fizetése, ahány darab kiszállítást napi szinten meg tud csinálni. Így kezd Ricky heti hat napon át napi tizennégy órát dolgozni, miközben a felesége, Abbie (Debbie Honeywood) idősgondozóként szintén legalább napi tizenkét órát dolgozik, kényszerűen eladott autójuk után autóbusszal ingázva a gondozottjai lakóhelyei között.
A rengeteg munka és a továbbra is igen kevés pénz önmagában képes felőrölni az embert, csakhogy Abbie-nek és Rickynek ott van még a két gyereke is. S ennyi munka mellett a normális gyereknevelés a napba már nyilván nem fér bele. Ken Loach filmje így azt is láttatja, hogy az egyébként összetartó, egymást szerető családtagok viszonyában ez a negatív spirál milyen rombolást okoz. Főleg akkor, ha a két gyerek közül a nagyobbik, Sebastian épp most kamasz, azaz valószínűleg amúgy is elkezdene lázadni, de ebben a helyzetben, a „lúzer apját” látva, még inkább az addig imádott családja ellen fordul. Miközben a kishúgán, Lizán is pszichoszomatikus tünetek kezdenek jelentkezni.
A szülők tudják: a normális családi élethez sokkal több időt kéne a gyerekeikkel tölteniük, de akkor mi lesz a megélhetéssel? Hisz szabadságot se vehetnek ki… Meg mi lesz a fiúval, aki már otthon se nagyon hajlandó lenni… S ezzel a kör bezárul, a lejtő egyre meredekebben viszi lefelé ezt a családot, s a film zseniális módon csak sejteti, hogy mi lesz mindennek a vége…
Úgy, hogy a rendező mindeközben, egy család borzalmas sorsán keresztül megmutatja a kisembert kizsákmányoló, kizsigerelő multicég működési mechanizmusát, illetve egy ország szociális szférájában dolgozóinak a megalázó helyzetét is. Mindkét felől azt az embertelen bánásmódot, ami ki tudja, hogy a filmbéli családhoz hasonlóan naponta hány család életét teszi tönkre – nemcsak a fikció szintjén, hanem ténylegesen – szerte Európában.
Megdöbbentő és elgondolkodtató alkotás Ken Loach filmje. Tűpontos látlelet az embert elembertelenítő világunkról. Azt gondolom, hogy mindenkiknek látnia kéne.
Gyürky Katalin
Hozzászólások